A spanyol armada legyőzése és a gyarmatosítás kezdete óta Anglia legnagyobb export cikke a kultúrája volt. Ez mára sajnos majdnem a múlté lett. Bárki, akit megkérdezünk, mi jut Angliáról eszébe, az immár csak ilyeneket válaszol: tea, eső avagy (jó esetben) királynő. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. A 21. század nemzedéke immár nem az angol kiejtést akarja utánozni, nem az angol márkát akarja felvenni, de szerencsére az eggyel idősebb generációnak sem jut már eszébe, hogy az angol konyha finomságait kényszerítse a háztartásában élőkre. Nem tudnak versenyezni az amerikaival.

Három szerző
Viszont, ha bárkinek azt mondom, hogy angol könyvet említsen, akkor legalább három kortárs szerzőt ma is említeni fog. A sorrend kortól és nemtől függően változik, de ezek az írók elérték, hogy továbbra is exportcikk legyen – legalább – az angol könyvkultúra.
A fiúknál Tolkien és a Gyűrűk ura biztosítja azt, hogy nem tekintjük teljesen borzalmasnak azt a gondolatot, hogy be kell ülnünk egy oxfordi lingvisztika órára. Rowling pedig a 21. század gyerekeit vette rá arra, hogy egyszer az életben (többet garantáltan nem) kipróbálják a sütőtöklevet és a tökös mákos rétest.
A harmadik könyv, melyen a 80-as 90-es évek generációi felnőttek Sue Townsend tollából származik. Adrian Mole naplói ezekben az évtizedekben – bármennyire is hihetetlennek hangzik így, 20 évvel később – legalább olyan népszerűségnek örvendtek Angliában, mint most Rowling könyvei.

Remek kór- és körkép
Adrian Mole karrierje 1982. január elsején kezdődött, amikor is a BBC4-en leadták az írónő által készített rádiójátékot. Hatalmas sikert aratott, melynek köszönhetően az addig három állásban dolgozó, egyedülálló Townsend előtt megnyílt a lehetőség: az addig megírt kéziratokat összerendezhette, és októberre ki is adták az elkészült könyvet. A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója lerántotta a leplet az addig csodált és sokak vágyódásának tárgyát képező kispolgári Angliáról. Szarkasztikus és komor, mégis könnyed és szórakoztató. A neurotikus, magát intellektuelnek tartó, a világot írói vénájával sanyargató Adrian Mole kamaszkori problémáinak kereszttüzében élhetjük át a királyi esküvőt, a thatcherizmus buktatóit, a Falkland-szigeteki válságot.
Az írónő egyrészt, önmaga szórakoztatására, másrészt a tömegek követelését teljesítendő regényfolyamot kezdett írni a már megismertetett karakterekkel. Az első könyv hatalmas sikerén felbuzdulva pedig a kiadók is több bizalmat szavaztak neki, így, immár főállású íróként folytathatta a munkáját. Az elkövetkezendő években még hat folytatása jelent meg a sorozatnak, mely bemutatja a főhős felnőtté válásának főbb állomásait. Harminckilenc évesen, immár három gyerek apjaként, ugyanolyan nagyravágyó, tehetségtelen és szerencsétlen férfiként lép az olvasó elé, mint teenager korában. Ennek köszönhetően, aki az első kötetet szerette, az garantáltan szeretni fogja a többit is.
Az ötletből megpróbálták kihozni a legtöbbet, azonban míg a könyv egyszerűsége és újdonsága miatt a közönség kedvence lett, addig a tévésorozat, a musicale- és a színházi próbálkozások rendszerint megbuktak. Ha híres színész próbálta eljátszani őket, akkor azért, ha nem, akkor azért. Valami azt súgja: a Mole-regényeket nem szabad eljátszani, hagyni kell beszélni őket az olvasóhoz, csak így lehetnek, lesznek sikeresek. Ez egy remek társadalom kór- és körkép, szatíra. Sem több, sem kevesebb. Egyetemes népszerűségre tehetett szert Angliában azok között, akik ismerték azt a helyzetet, amit Townsend kifigurázott, azonban ha lefordították – és sok nyelvre fordították – akkor már a külföldi olvasónak csakis egy tiniregény maradt. A kamaszkor problémáival és annak lehetséges megoldásaival.

Mondatai klasszikussá váltak
Azt hiszem, sok országban van egy olyan generáció, mely ezeken a könyveken nőtt fel: a bele tartozó fiúk pedig – állítom – azzal a hátsó gondolattal dicsérték meg a lányok szemét a kutyájukhoz hasonlítva, hogy hátha az visszakérdez, hogy milyen fajta, és erre ő vigyorogva rávághassa, hogy „korcs”. És minden bizonnyal Adrian Mole-nak köszönhetően vagyok hajlandó a házi kedvenceinket csak mint „a cica” vagy „a kutya” emlegetni. Egyetlen író sem kívánhat ennél többet: mondatai klasszikussá váltak.
Az írónő idén április 10-én elhunyt. Szinte egész életét az Mole-ciklus megalkotásának szentelte – ahogy ő öregedett, úgy öregedett Adrian is. Halála napjáig dolgozott egy új naplón, de remélem, soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen is lenne a főhős ötven-hatvanévesen. Remélem, örökösei nem engednek a csábításnak, és jegyzeteit nem fogják feldolgozni, és sajátjukként egy kis mellékes keresetért kiadni. Ezt a hibát már Frank Herbert örökösei elkövették és megszentségtelenítették apjuk örökségét. Az angol köztévé „Köszönet Adrian Mole-ért” címszóval búcsúztatta az írónőt. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül még sokan mások is – akiknek Sue Townsend sorozata a kamaszkorból felnőtté váláshoz szintén hozzátette a magáét (jót, vagy rosszat?) – valami hasonló mondattal búcsúztak volna az írónőtől, ha lett volna rá lehetőségük.