Milyen kihívásokkal néz szembe „egy Nagymama” korunk, – azaz a MI mind virtuálisabbá váló, eszelős gyorsasággal változó – világában, ahol a kommunikációs hézagok olykor szinte áthidalhatatlannak tűnnek a digitális korba született unokák és a nagyszülők generációja között? Hogyan éli meg saját megváltozott szerepét a családon belül (anyaként/nagymamaként, társként) és azon kívül: íróként, filmes szakemberként? Egy szóval nőként.

Pataki Éva Balázs Béla-díjas forgatókönyvíró, filmrendező, író legújabb regénye ilyesmikre keresi a választ, a rá jellemző, lebilincselő, olykor fanyar-önironikus humorral, filmszerűen pergő történésekkel és nem utolsósorban filozófiai mélységű kérdésfelvetésekkel.

A Nagymama-sorozat negyedik, nyáron megjelent kötete az idő regénye.

– A nagymama-regények örök kérdései jelennek meg a mostani könyvben is. A generációk egymás mellett éléséről, a köztük lévő különbségekről, és az ebből adódó feszültségekről. Mindezt a Nagymama látószögén keresztül, aki keresi a helyét, megváltozott szerepét (szülőként, nagyszülőként, társként, barátként – Nőként) a folyamatos változások közepette. Mesélnél egy kicsit azokról a lélektani szálakról, illetve legfontosabb kérdésekről, amik életre hívták az új kötetet? 

– Röviden egyetlen szóval is tudok válaszolni: az idő. Ahogy az ember, khm…, nevezzük nevén, öregszik, történik valami furcsa változás az idővel, az idő érzékelésével. Egyfelől felgyorsul, rohannak szinte az évek, már nincsenek olyan ráérős, végtelen nyarak, mint gyerekkorunkban, ugyanakkor egy-egy óra, nap néha végtelenül lassan vánszorog. Meg az is van, hogy tágasabb idő válik átjárhatóvá, ide-oda cikázunk az évtizedekben, szóval elkezdett az idő foglalkoztatni. És igazad van, az idő egyben változás, az élethelyzetünk és a családi dinamika is folyamatosan átalakul.

– Mintha a mostani könyv egy kicsit melankolikusabb, szomorkásabb lenne a korábbi regényeknél. Az idő múlása az, ami szükségszerűen súlyosabbá tette a korábbi kérdéseket?

– Persze, az idő múlása olyan új helyzeteket, tapasztalatokat hoz elő, amelyek nem a legvidámabbak. De hozzátenném, hogy ahogy mennek le az emberről a kötelezettségek: a napi munka, a rohanás, a kisgyerekekről, majd a kicsi unokákról való gondoskodás rutinjai, úgy nyeri vissza az ember a szabadságát, hiszen a „harcunkat már megharcoltuk”, most ismét élhetünk magunknak, ahogy talán utoljára kamaszkorunkban. És én élvezem ezt a visszanyert szabadságot. 

– Az olykor szomorkás mellékzönge mellett a humor a mostani kötetben is nagyon fontos szerepet kap. Úgy tűnik, az önirónia, az olykor csipkelődő, de leginkább saját „nem értéseit”, baklövéseit karikírozó humor a Nagymama örök társa maradt, ami leginkább segít a nehéz helyzetek feloldásában. Szolgálhat ez egyfajta üzenetként is: a humor a legjobb módszer a generációk közti feszültségek áthidalására?

– A humor valóban nagy támasz az életben, néha elég az hozzá, hogy kívülről tekintsünk magunkra, a helyzetekre, amibe csöppenünk. Én nagyon hálás vagyok azoknak a szerzőknek, akik megnevettetnek, és szerettem volna a nehéz témák közepette én is megnevettetni az olvasót, ráadásul az élet tényleg gyakran vicces.

– Az áthidalás persze nem könnyű. Már a meghökkentő cím is utalás: hihetetlen mértékben felgyorsultak a változások, amivel különösen az idősebb generációknak nagyon nehéz lépést tartani. Ám miközben a Nagymama olyanokon bosszankodik, hogy az Élet és Irodalom fiatal írónővel készült interjúja, a benne hemzsegő „futurisztikus” kifejezések miatt szinte dekódolhatatlanná vált a számára, vagy, hogy nem ismeri az unokák képregényhőseit, meglepő módon, gyakran maga is az MI társaságából merít vigasztalást. A mesterséges intelligencia ugyanis nem csupán naprakész tanácsokat tud adni neki, de úgy tűnik, hogy olykor megértőbb és jobb társ is, mint a hús-vér barátnők. Ez a kettősség nagyon izgalmas a könyvben.

– Szerettem volna azt a rajtam is lassan elhatalmasodó érzést megfogalmazni, amikor idegennek tűnik sok minden, a sorozatok, a podcastok, a zenék, a divatok, a közbeszéd, amikor már nem ismerős az utcád, a városod, mivel már semmi nem olyan, mint régen, eltűnnek a régi boltok, kocsmák, színek, szagok. És igen, a legnagyobb kihívás maga a digitális világ. Hiába tudjuk kezelni az okos eszközöket, míg mi ezt keserves tanulással elsajátítottuk, az unokáknak viszont már az online lét és kommunikáció az anyanyelve, ők ebbe beleszülettek. A címben szereplő mesterséges intelligencia nemcsak konkrétan téma, metaforikusan is használom annak a felgyorsult, új világnak a leírására, ami ma körülvesz minket. Elképesztő választóvonal a generációk között, hogy bár mi is élvezzük az internetet, az AI-t, de mi még emlékszünk egy olyan életre, a gyerekkorunk, fiatalságunk idejére, amikor semmi nem volt virtuális, az életünk a való világban telt. Az unokáinknak ez a tapasztalat már nem adatott meg, és ők az első ilyen nemzedék a világon.  Ugyanakkor az új nemzedékkel nincsen semmi baj, ők is ugyanúgy vágynak szeretetre, biztonságra, barátokra, ugyanúgy keresik önmagukat, mint a szüleik, nagyszüleik, vagy az előttünk járó nemzedékek az ő korukban.  Az ember leglényege, a lelke nem változott meg attól, hogy feltalálták a gőzmozdonyt vagy az maghasadást, ezért tudjuk érteni ma is a régi görögöket vagy Shakespeare-t. 

– Nagyon érdekes a regény időkezelése: voltaképp egyetlen napba tömöríti a jelen történéseit – a Gyerekdoki váratlan kórházba kerülésétől a végtelennek tűnő hazatérésig – ám mindeközben a múlt eseményei látszólagos rendezetlenségben bukkannak elő, mintegy magyarázatul is szolgálva a jelenre. Ezekből a múltbeli eseményekből rengeteg szál ágazik el, és a szereplők arzenálja kerül elő. (pesti és brüsszeli rokonok, barátok, egy régi szerelem, Gönczi). Mesélnél egy kicsit a regény felépítéséről?

– Kezdetben kronologikus sorrendben kezdtem írni a könyvet, ahogy az előző Nagymama-könyvek épülnek, de mivel az idő vált az egyik központi témává, valahogy ráakadtam erre az „egy nap” szerkezetre, és működött. Mivel személyes tapasztalatom, hogy az egyik élmény vagy emlék hozza a másikat, és az ember szabadon járkál a saját életében, egy kisgyerekkori emlék beúsztat egy későbbit, egy arc egy másikat, a képzelet soha nem kronologikus, inkább az álomhoz áll közel. Ezt szerettem volna ábrázolni.

– Min dolgozol jelenleg? Tervezed, hogy lesz folytatása a nagymama-sorozatnak? 

– Azt hiszem, nem írok több Nagymama-könyvet, bár ezt a legújabbat sem terveztem, csak úgy jött. Új regényen dolgozom, amely a rendszerváltó nemzedék sorsát mutatja be egy rádiós hírszerkesztőség életén keresztül; a ’89-es eufóriát, majd az utána következő árulásokat, küzdelmeket, csalódásokat, a könyvben követjük hőseinket a mai napig. Ez a regény keserűbbnek ígérkezik, mint a Nagymama-könyvek, amelyek minden gond és nehézség ellenére azt üzenik, hogy az élet egy fantasztikus kaland, hiszen Kosztolányival szólva „mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége” lehetünk.