Szinte már azon kell gondolkodnia az embernek, hogy az élet melyik területén nem hagyott nyomott a PC vagy az „eltörlés kultúra” az utóbbi évtizedben. Ezek a mozgalmak igyekeznek korlátok közé szorítani beszédünket, megváltoztatni a megszokott brandeket, átírni regényeket, szobrokat dönteni, kivágni filmjeleneteket… ellehetetleníteni alkotókat. Jól van ez így? És ha nem, hol kell meghúznunk a határt? A jelenünket még formálhatják, de a múlthoz már nem nyúlhatnak? A filmet lehet cenzúrázni, de más művészeti alkotást már nem? Évtizedek óta mesélt történeteket muszáj lesz újra írni, vagy hagyjuk inkább kitörölni a kollektív tudatból egy másfajta gondolkodásmód lenyomatát?

Megteremthette

Minden kreatív alkotás, amit valaha létrehoztak – amiben valaki, még ha „csak” az alkotója leli is örömét benne – mindegyik egyedi és különleges, megőrzésre méltó. Kezdve a fiók mélyén rejtőző, soha meg nem jelent kézirattól, egészen a hollywoodi blockbusterekig… mint-mind részesei valami nagyobbnak, olyasmik, amik túlmutatnak önmagukon. Művészet. Biztos, hogy nem fog tetszeni mindenkinek, az is valószínű, hogy nem az adott műfaj csúcsát fogja képviselni, de akkor is művészetnek lehet és kell is neveznünk: hiszen azért létezik, mert valakinek lehetősége volt megteremteni, és nem azért, mert feltétlenül szükség volt rá. Azért van, mert az alkotó létre szerette volna hozni. A saját kreativitását használta fel, hogy a gondolatait megfoghatóvá tegye mindenki számára. És ez olyasmi, amit meg kell becsülnünk.

Mindent felölel

A művészet kiemel az állatvilágból, és emberré tesz minket. Az első pillanattól kezdve, hogy őseink megtanultak eszközöket használni, céljuk volt, hogy a gondolataikat, érzéseiket átadják társaiknak. Megörökítsék azokat, nemcsak a saját generációjuknak, hanem az utánuk következőknek is. Legyőzzék az emberi lét korlátait. Kényszerítve érezzük magunkat, hogy olyasmit hozzunk létre, ami túlél minket. Hogy történeteket meséljünk, amik elképesztik társainkat, átformálják az ő valóságukat, és emlékezetesek maradjanak azután is, hogy mi már meghaltunk. A művészet nemcsak annak a kifejezése, hogy most kik vagyunk, hanem annak a nyoma is, hogy valaha kik voltunk. Talán azt is hordozza, hogy kik lehetünk majd...

Szabad

Mindent magába foglal: a jót és a rosszat is. Lehetőséget ad számunkra, hogy megvalósulni lássuk legvadabb álmainkat, vagy átélhessük legmélyebb félelmeinket. A részvét és kedvesség erejét, ahogy a gyűlölet és kegyetlenség sötétségét is. Lenyűgözhet bátorságával és elszántságával, vagy elrettenthet minket bosszúról és haragról szóló történetekkel. Bemutathatja, a legjobb és legrosszabb tulajdonságait az emberiségnek. De akár azt is megkérdőjelezheti, hogy mit is jelent embernek lenni. Azért tudja ezeket megtenni, és azért teheti mindezt meg, mert az alkotó szabad. Lehetősége van merésznek és kreatívnak lenni, kihívás elé állítani a közönségét, ahogy provokálnia is őket. Vitát indíthat el, és megváltoztathatja néhány ember világképét. Ezek a dolgok azok, amikért érdemes élni.

Már az első lépés is értelmetlen volt

De ha nem vigyázunk, akkor ez nem marad így. Már évek óta látni azokat a baljós jeleket, változásokat, amik tönkre fogják tenni a szórakoztatóipart és a művészetet. Érezni lehet, hogy a kreativitás helyét átveszi a butaság és a lustaság. Múló politikai és mozgalmi korlátok közé igyekeznek szorítani az egykor még az örökkévalónak készülő alkotásokat. Elszívva belőlük lassan, de biztosan az egyéniséget és a lehetőséget, hogy valami különleges jöhessen létre. Könyörtelen keresztes hadjáratot folytatva azért, hogy soha többé, egyetlen kisebbség se érezhesse magát megsértve. És odáig jutottunk, hogy immár nem csak a most készülő művészeti alkotások vannak cenzúrázva! Ugyanazok a hangok, amik ezt elérték, egyre hangosabban, egyre türelmetlenebbül követelik, hogy azokat a dolgokat is kezdjük az ő múlandó mércéjükhöz átszabni, amiket a múltban alkottak. Ahelyett, hogy tisztelettel megőriznék, módosítani és megsemmisíteni akarják azokat!

Engedmények

Persze, először semmiségnek tűnő változtatásokkal kezdik el „munkájukat”: egy jelenet kivágásával, bizonyos szavak helyettesítésével… Naivan akár fel is tehetnénk a kérdést: mit számítanak ezek az apróságok? Nem nagy dolog az ilyen kéréseknek eleget tenni! Ha egy alkotás sértő valaki számára most, miért ne változtathatnánk rajta egy kicsit, hogy mindenki ugyanúgy élvezetét lelhesse benne? A válasz pedig – immár – sajnos egyértelmű. Elég, ha megnézzük, mennyi értelmetlen rombolást hajtott végre az utóbbi években a PC mozgalom. Lehet, hogy apróságokkal kezdődött a dolog, de szemmel látható, hogy a folytatás egyre drasztikusabb. Lassan, de biztosan a változás terjed és növekszik. Súlyosbodik. És hiába próbálják a vélt sértéseket jóvátenni, a sértett, méltatlankodó hangok egyre hangosabbak lesznek. És az egyre kétségbeesettebben próbálkozók képtelenek eleget tenni a sokasodó elvárásoknak. Egészen addig, míg valami olyasmit követelnek tőlük, amiről valaki nem hajlandó lemondani. De addigra már túl késő lesz. Túl sokszor tettek már eleget mások a kéréseiknek, ezzel túlságosan vadakká és merésszé téve a hangoskodó kisebbséget. Akiket ekkor már nem lehet elhallgattatni. Sőt! Ők igyekeznek majd a social médián keresztül elérni, hogy a velük szembeszegülő veszítsen el mindent… és ha mindez megtörténhet, mi marad számunkra? Egy hideg, steril, cenzúrázott, lelketlen világ, ahol a kreativitás, képzelet és önkifejezés tiltott dolog. Egy olyan élet, melynek korlátot szab a félelem és a szégyen…

Itthon még nem késő!

Ám ennek nem kell így történnie! A művészet határozza meg, hogy kik vagyunk: magába foglalja törekvéseinket, félelmeinket és örökségünket. Az emberi természet minden aspektusát képes hűen tükrözni. Nem hagyhatjuk, hogy múló szeszélyekhez szabjuk az örökkévalót! Valahányszor cenzurázzuk, megváltoztatjuk egy kicsit, valamit végérvényesen elveszítünk magunkból. A kultúránk kiüresedik, ahelyett, hogy gazdagodna. Mi magunk pedig egyre félénkebbek és gyávábbak leszünk, ahelyett, hogy merészebbek és magabiztosabbak lennénk. Megtanulunk engedelmeskedni, és mások követeléseinek eleget tenni, ahelyett, hogy kérdéseket tennénk fel. Tiszteletlenül bánunk előző generációk munkájával és örökségével, azok bűneiért és erényeiért, sikereikért és sikertelenségért – minden miatt! Ahelyett, hogy belátnánk, hogy akármit is teszünk, ők mindig a részünket képezik majd. És mindannyiunk szégyene és vesztesége, ha hagyjuk őket elpusztulni, csak azért, mert ők nem mi vagyunk!