Rendkívül hálás vagyok Marghescu Mária asszonynak, az Ars et Vita Alapítványnak, meg a szentendrei Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtárnak, amiért alkalmat adtak arra, hogy a helyére tegyem magamban a filozófust. Persze mondhatná a nyájas olvasó, mindegy, hogy én a helyén tartom-e az írót, vagy szétdobálom, mint a tegnapi zoknit, hiszen a hamvasisták bizonyosan eztán is pont úgy lelkesednek mesterükért, ahogy mások kiebrudalnák az irodalmi emlékezetből. A Hamvas-vita az én véleményem nélkül is elcsordogál a maga medrében, ahogy eddig is elcsordogált. Csak nekem nem mindegy, mert én eleddig nem tudtam hova tenni a szerzőt, és ami nincs a helyén, az káoszt, felfordulást, rendetlenséget okoz. Hogy mindjárt ide idézzem a mestert: „A dolgokat jó végiggondolni; az ember a legtöbbször elérkezik valahová, ha nem is egészen oda, ahová kívánt.” És az én Hamvas-gondolatsorom pontosan ilyen utazás lett.

Olvasósarok

Mindenképpen azzal kell kezdeni, hogy legalább röviden elmondom, mit kerestem a közelmúlt egyik szombaton a szentendrei könyvtárban, és miért éppen Marghescu Mária asszonynak tartozom hálával a Hamvas-rendrakásért.

Nos, Marghescu Mária, az Ars et Vita Alapítvány vezetője megvásárolta Hamvas Béla örökösétől azokat a bútorokat, amelyeket a filozófus-esztéta és felesége, Kemény Katalin utolsó budapesti otthonukban használtak. A polgári szalongarnitúrát azután felajánlotta a Hamvas nevét (2017 óta) viselő Pest Megyei Könyvtárnak, amit az intézmény örömmel elfogadott, s a közelmúltban tetszetős olvasósarkot kialakítva a látogatók rendelkezésére bocsájtott. (Hamvas egyébként több szállal is köthető a helyhez: egy ideig könyvtárosként dolgozott, 1948-tól 1951-ig, majd 1964-től haláláig Szentendrén lakott.) A barátságos átadó alkalmából Tóth Máté könyvtárigazgatótól megtudtuk, hogy a sarok az első és egyetlen hely, ahol a filozófus tárgyi öröksége is megtekinthető, sőt használatba vehető. Az olvasók rákönyökölhetnek Hamvas asztalára, beleülhetnek karosszékeibe, kinyithatják könyvszekrényét, melyben most az ő művei találhatók. Marghescu Máriával egyetértve a tárgyakból nem kiállítóhelyet rendeztek be, hanem élő teret, amely nemcsak olvasásra ösztönöz, de a névadó szellemi hagyatékából való inspirálódást is szolgálja.

És ha a sugallat ilyen erőteljes, akkor én inspirálódok kérlelhetetlenül. Íme:

A médium szoknyája

Sokáig úgy voltam Hamvassal, mint azzal az ezoterikus tudást kínáló kis füzettel, ami tizenévesen akadt kezembe. Hogyan került racionalitást mindenek fölé helyező apám könyvtárába a spiritualitás titkait fürkésző füzet, nem tudom, de nekem nemcsak szecessziós borítója, a ráírott 1906-os évszám –, amit talán amolyan ősi tudás zálogának láthattam – tetszett, de belbecsétől is sokat reméltem. A lélek legmélyére vezető utat kerestem benne, minimum olyasvalamit, amit később, jóval később Jung műveiben olvashattam. Ámde ez a füzet a legbárgyúbb módon beszélt a maga korában felette divatos asztaltáncoltatásokról és halottidézésekről, nagyjából olyan esettörténeteket leírva, amelyekre pontosan illett volna Woody Allen szarkasztikus megjegyzése: „a szeánsz értékéből sokat levon, hogy utóbb a médium szoknyája alatt egy gramofont találtak...” Az elvárás és a valóság kiáltó kontrasztját felfedezve enyhén szólva csalódott voltam. Úgy csaptam a sarokba a füzetet, hogy reméltem, zajos csattanással törik ripityára, mint a kristályváza, amit néhány héttel korábban bátyámmal lekardoztunk a polcról. De felháborítóan ostoba füzet nem csattant és törött, csak szakadt és hullott, lapjai betöltötték a szoba légterét és idétlen semmitmondással lengedeztek csillár és szőnyeg között, nem tudván eldönteni, hogy a gravitációnak vagy a felszálló légáramlatoknak kell-e inkább engedelmeskedniük.

Hamvas könyveit ugyan nem hajítottam soha a sarokba, de sokszor bosszankodtam rajtuk. A filozófus ugyanis rendkívül provokatív. Igen furcsa módon bosszantó, de eddig nem jöttem rá, hogy hogyan. A könyvtári rendezvény azonban kulcsot adott ahhoz, miért olyan nyugtalanító a hamvasi életmű. Az író nagyon különös, kettős beszédet használ. Nem egyszerűen állít és tagad párhuzamosan, hanem meta-ellentmondásokat fogalmaz meg. Olyan, mint az az ápolt, akinek jobb és bal agyféltekéjét szétválasztották, s így érzelmei és döntései között megszűnt a koordináció, szavait nem alátámasztották, de egyenesen cáfolták tettei. Miközben arról beszélt feleségének, mennyire örül, hogy meglátogatta a kórházban, két kezével kifelé tuszkolta őt az ajtón.

Hamvas éppen ezt műveli. Óriási tudásanyagot mozgatva beszél olyasvalamiről, amihez a tudáson keresztül nem vezet út. Szakrális mélységek, spirituális élmények, a valóság mögött felsejlő transzcendens lehetőségek, mind olyasféle dolgok, amelyek a hit, az extázis, az elragadtatás révén elérhetőek. A tudás itt mit sem számít. Vagy pontosabban a tudás csak a hit ellenében számít. A vallástörténész, a mágikus világok kutatója, Durkheim, Frazer vagy még inkább a „fölösleges tudományok tudora”, Bátky János egy pillanatig sem hisz abban, amiről tud, amit kutat. Hamvas azonban úgy tesz, mintha egyik a másikkal komplementer volna, úgy tesz, mintha az emberiség műveltséganyagának apró darabjaiból valami nagy és összefüggő egész volna kirakható.

A butaság kultúrtörténete

Csakhogy a hamvasi nagy hagyomány, a metafizikai szellemiség időfeletti jelenléte egyszerűen badarság. Aki azt képzeli, hogy „minden hagyomány a nagy forma testet-öltése”, az bizonyára nem böngészett kamasz korában spiritiszta bulletint, melynek minden lapjai mögül egy-egy poltergeist kacsint az olvasóra. Aki azt képzeli, hogy a televíziós látnok ugyan szélhámos, talán még a nagy Cagliostro is az, de Jakob Böhme már biztosan nem az, nem is beszélve Hermész Triszmegisztoszról, aki az időtlen szellemből merítkezett, nos, aki így látja az értelem történetét, az olyasmit akar belelátni ebbe a múltba, ami megbízhatóan nincs benne. E hiánnyal szemben azonban a kultúrtörténet telis-tele van ostobaságokkal és szédelgésekkel, csalásokkal és rászedésekkel. Kétségtelenül ez is kultúránk része. Lehet is belőle kultúrtörténetet írni, ahogy azt például Ráth-Végh István megtette. De az a butaság kultúrtörténete lesz.

Szerzőnk azonban nem hajlandó különbséget tenni a tudományos, vallásos és mágikus tradíciók között. Valamennyit egy nagy kulturális folyam hullámverésének láttatja, s össze-vissza ugrál közöttük, hol innen kapva ki egy sodródó költeményt, hol onnan halászva elő egy bukdácsoló gondolatot, hol eminnen fogva nyakon egy okkult gyakorlatot. Ettől aztán minden szövege természetesen nagyon mélynek és eredetinek tűnik, valójában azonban csak kultúrtörténeti ügyeskedés, intellektuális modorosság, top-értelmiségi póz, gondosan leplezett sznobéria, az abszolút tudás magasságának pozícióját elfoglaló, bennfenteskedő nyegleség. Itt van egy gyöngyszem: „A történelmi kereszténység az evangéliumi kereszténységnek depravált alakja. Ilyen alakzatok a történet folyamán: a klerikalizmus, a feudalizmus, a humanizmus, a reformáció, a felvilágosodás, a demokrácia, a szocializmus, a szcientifizmus, amely mind álrealizálás és történeti tévelygés.” 

Olvassuk csak el, mit ír abban az „öninterjúban”, amelyre a könyvtári rendezvényen tartott – amúgy rendkívül érdekes – előadásában Weiner Sennyey Tibor költő és Hamvas-kutató hívta föl figyelmet! Az Anthologia humanaban megjelent szövegben így beszél magáról: „Hamvas Béla szerkesztő, a magyar irodalom különös alakja. Irodalom? Mindjárt itt a baj. A szépírók tudósnak tartják, a tudósok azonban szépírónak, az esszéisták filozófusnak mondják, a filozófusok eszéistának, a művészek inkább gondolkodónak tartják, a gondolkodók inkább művésznek. Irásainak feltűnő jellege, hogy egészen egyszerű dolgokat, úgy látszik, elvontan, viszont elvont dolgokat hihetetlen egyszerűséggel, közvetlenül és világosan fejez ki. Érdeklődési területe igen széles.”

Az öndicséret büdös. Ez a szöveg pedig úgy szaglik, hogy hozzá képest a rafflesia arnoldii frissen szedett orgonacsokor. Az öninterjú egy szellemi pozőr tragikusan önleleplező vallomása. Elmondja, mit is kellene róla tartani. De hát azért öninterjú, mert amúgy kevesen tartanak róla efféléket.

Sokatmondanitudás

Mindazonáltal nagyon jól tette a könyvtár, hogy felvette Hamvas Béla nevét, berendezte a szerethető olvasósarkot, megszervezte Weiner Sennyey Tibor nagyon tartalmas előadását a hamvasizmusról, amely egyébként ezen a linken megtekinthető, az új enteriőr átadásához kapcsolódva kiadott egy kellemesen sokoldalú Hamvas kötetecskét, amelyben a könyvtár munkatársai mutatják be Hamvas Béla életét, illetve a filozófus szellemi hagyatékával foglalkozó írók, tudósok vallanak arról, miként szólította meg őket személye és életműve.

Jól tette, mert Hamvas-tagadásom dacára mélyen meghajlok írónk valóban hatalmas kultúrtörténeti tudása előtt. A monumentális ismeret-tömeg akkor is csodálatra méltó, ha az abból felhúzott épületet kényelmetlenül szellősnek találom. Az sem tagadható, hogy szerzőnk rendkívül eredeti gondolkodó. Végtelen kreativitással nyúl szinte akármihez, ami felbukkan látóterében, legyen az bor, szépség, barátság, szerelem, vagy bármi más.  Végezetül elleshetünk tőle olyasvalamit, amire csak a legnagyobb zsenik képesek: Hamvas tudja, hogyan kell tartalmasnak tűnő módon beszélni semmiségekről. Ismételjük csak meg: „...egészen egyszerű dolgokat, úgy látszik, elvontan ...fejez ki...”! És vegyük észre a hangsúlytalanul odavetett, mégis megkerülhetetlen tagmondatot: „úgy látszik”! Az „elvont kifejezés” tehát látszólagosság. Szemfényvesztés. Ámítás.

Ide másolok néhány ilyen... hmm... bölcsességet, amelyekkel szerzőnk eséllyel nevezhetne bármelyik menő Coelho-epigon versenyre. „Barátom csak az, akit szabadon választok magaménak.” „A tett az embert magával rántja. Hová? A következményekbe. Amelyek alól nem lehet kibújni.” „Önmagadhoz csak a világon keresztül vezet az út, és nem szeretheted magadat, ha mást nem szeretsz.”

Ez a sokatmondanitudás különösen akkor jön jól, ha olyasvalakinek szeretnénk imponálni, aki örömmel lubickol az álbölcsességek langyos tavában. Mondjuk, szerelmes indulat fűti lelkünket, s a választott kékharisnya éppen ilyen világraszóló bölcsességekkel tűnik becserkészhetőnek. Na, ide írok még egy Hamvas idézetet. Legyen muníciója a vágyódó ifjúnak! „A szerelem nagy pillanataiban, amikor a külső és a belső világ között a fal leomlik, és nem tudod többé, hol a kint és hol a bent, a test lélekké válik és a lélek testté.”

Szentendre amúgy is csodálatos helyszíne mindenféle romantikus andalgásnak, s így most a Főtér, a Duna-part, a templomtér mellett egy újabb randevú-helyszínt hozott létre a Pest Megyei Könyvtár. A Hamvas olvasósarok mindennél alkalmasabb tere a regényes találkozásoknak.

A Scientia sacrával kezdődő beszélgetések szinte minden esetben azzal zárulnak: Harapj még, te állat!

Képek forrása