Háborog a bárgyú nacionalizmus: leszlovákozta Benyovszky Móricot a szlovák külügy. Pedig ezzel a lendülettel akár lengyel barátaink is bosszankodhatnának Benyovszky kisajátításán, ahogy az osztrákok, de akár még a franciák vagy az amerikaiak is. Lássuk tehát, milyen nemzetiségű volt a kalandor, akiről a szlovák külügy azt írja: „ő lett az első szlovák, aki világhírű bestsellert írt”!

Kép forrása

Nemzetek között
Északi szomszédunknál megjelenő ma7.sk internetes magazin szerint a külügyminisztérium Facebook oldalán megjelent bejegyzésével „asszisztál ahhoz a Szlovákiában bevett szokáshoz, hogy a Felvidéken született híres történelmi személyiségeket egyszerűen elszlovákosítják és letagadják magyarságukat.”
Valójában azonban Benyovszky magyarságáról beszélni éppen olyan torz, mint szlovákságáról értekezni. Ezek a fogalmak Benyovszky korában nem léteztek, a nemzetiségre vonatkozó kifejezések mögött nem az a tartalom állt, amit ma mögé gondolunk. 
Benyovszky magyar nemes volt, de talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, ősei a magyar királytól kaptak nemességet. Illetve ő maga magyar grófi rangot kapott Mária Teréziától. A magyar nemesek között azonban akadtak szlovákok, románok, németek, és mások is. Ez önmagában semmit nem mond. A családnak Lengyelországban is voltak birtokai, s így hősünk lengyel nemesként is számításba jött, sőt, mivel akkoriban Lengyelország és Litvánia unióban állt, s a Benyovszky-birtokok inkább a litván területhez tartoztak, Móric nem is annyira lengyel, mint inkább litván nemes lehetett. Apja a császári hadsereg lovassági tábornoka, maga Benyovszky ugyancsak császári tiszt, majd az 1767. évi lengyel nemesi felkelés egyik jeles katonai vezetője lett, még később francia, majd amerikai szolgálatba lépett. És persze Madagaszkár egy részének fejedelme is volt. 
Vajon melyik azonosult leginkább? Melyik király alattvalójának tekintette magát? 

Kép forrása

Nyelvek között
Perdöntő lenne, ha a nemzeti azonosság manapság biztos elemét, a nyelviséget vennénk alapul. Csakhogy Benyovszky – mint akkoriban majdnem minden művelt ember – rengeteg nyelven beszélt. Bizonyosan tudott lengyelül. Enélkül nem lett volna módja hatékonyan vezetni a felkelő lengyel ezredeket. 
Nem kétséges, hogy tudott, pontosabban könnyedén megtanult oroszul, hiszen kamcsatkai száműzetése alatt fogolytársaival, fogvatartóival oroszul (is) kellett, hogy beszéljen. A művelt számkivetett nem pusztán a kormányzó bizalmát nyerte el, de lánynak szerelmét is. Később a büntetésüket töltő cári tisztek bevonásával felkelést szervezett, majd forradalmi kiáltványt szerkesztett.
Biztos, hogy kiválóan beszélt franciául, hiszen ezen a nyelven kellett megszólalnia minden előkelőbb társaságban, a kamcsatkai kormányzó házában, a bécsi Burgban, Versaillesben és mindenütt, ahol művelt emberekkel találkozott. Akkoriban a francia olyasféle nyelv volt, mint ma az angol. Egyszerűen mindenki beszélte, aki számított. De természetesen franciául fogalmazta meg emlékiratait, amelyről azt írta a szlovák külügy: világhírű bestseller lett. Ami igaz, igaz, a szöveget Londonban adták ki először 1790-ben. Természetesen angolul. (A kötet még abban az évben megjelent németül, 1791-ben franciául, svédül és hollandul, 1797-ben lengyelül is kiadták és 1808-ban szlovákra is lefordították. Magyarul viszont csak 1888-ban jelent meg, Jókai tolmácsolásában.)
Nyilvánvaló, hogy beszélt németül. A Habsburg birodalomban, ekkoriban ugyan még nem foglalkoztak a hadsereg „vezényleti nyelvének” kérdésével. Az egyes ezredeket tájegységek szerint szervezték, így a legénység jobbára egy nyelvet beszélt, vagy pontosabb, ha azt mondjuk, a legénység beszélte a tájegység domináns nyelvét. A tiszteknek azonban bizonyosan kellett tudniuk németül. Márpedig Móric apja tábornok volt, s hősünk is hasonló katonai karrierre készült. 
Hasonlóan egyértelmű, hogy jártas volt a latin nyelvben. Enélkül Magyarországon a nemesi élet életelképzelhetetlen volt. Latinul zajlott az országgyűlés, a latin nyelvű volt, az állami és megyei dokumentáció, sőt latin volt a bíróságok nyelve is, márpedig Benyovszky pereskedett éppen eleget. 
De vajon, hogy állt a magyarral és hogyan a szlovákkal? 

Kép forrása

Anyanyelv, apanyelv
Azt biztosan tudjuk, hogy Móric anyja, Révay Róza, Túróc örökös grófnője magyarul beszélő felmenőkkel büszkélkedhetett. A család egyik őse, Révay Péter koronaőr 1608. december 15-én kiadott egy magyar nyelvű utasítást, amely a koronaőrségnek és a pozsonyi vár porkolábjának kötelességeit foglalja össze. Egy másik felmenő, Révay László magyar nyelven vezetett naplót a Bethlen Gábor fejedelem mellett töltött éveiről. Egy ősanya, Révay Erzsébet pedig verseket és imádságokat hagyott a magyar nyelvtörténet kutatóira. Móric anyanyelve tehát egyértelműen magyar lehetett, ám apanyelve talán nem. 
A Benyovszky család őse a 14. században a Vág mentén (tehát már akkor is szlovák nyelvterületen) kapott birtokot. A Benjámin keresztnevű ős neve vált a családnév alapjává: a Beňo a Benjámin név szlovákos alakja, melyet az -ovský képzőbokorral láttak el. De az is lehet, hogy a Beňo névből előbb a Beňov településnevet képezték (ez valószínűleg azonos Nagybiccse Beňov városrészével), s ebből lett azután a Beňovský ’benyovi’ családnév. Apai felmenőinek többsége is szlovák nyelvterületről származik: Verbó, Nagyszombat, Brutóc. Egyedül apai nagyapjának szülőhelye, Alszász magyar település, de ez sem esik távol a szlovák nyelvterülettől. Móric ugyancsak szlovák nyelvterületen született, Verbón, ahol a magyar lakosság száma elenyésző volt. 
Nehéz megállapítani, hogy melyik lehetett a Benyovszky család nyelve, de egyáltalán nem biztos, hogy otthon egy nyelvet beszélt a népes nemesi família. Igen valószínű, hogy több nyelvhez, illetve annak beszélőközösségéhez is kötődött a család.

Kép forrása

Kasztok és közösségek
Erre persze azt mondaná a Szerb Antal szellemén nevelkedett magyar elme, hogy a környezet semmit nem számít. Magyar irodalomtörténetében a kaszt-szerű nemesi kultúráról így ír az irodalomtörténész: „Képzeljük el, hogy az indiai angolok valami csoda folytán elszakadnak az anyaországtól, de hatalmi helyzetüket Indiában mégis megőrzik. (Ami nem volna teljesen lehetetlen.) Miféle kultúra, miféle irodalom fejlődnék ki ezek között az anglo-indiaiak között?  Nyilván az egész szellemi életet meghatározná az a mód, ahogy az angol Indiában él, hogy megőrizze presztízsét a bennszülöttek előtt. Emberi gyengeségeit nem szabad elárulnia, nehogy leszálljon arról az ember-fölötti magaslatról, ahová a bennszülött a szahibot helyezi. Félelmet nem ismer, kitűnő vadász és általában fizikai kiválóságokban elérhetetlen magaslaton áll a degenerált bennszülött fölött...  Rendkívül erős kasztfegyelem tartja össze, soha bíráló megjegyzést fehér honfitársairól nem mond, amíg annak fehér volta kifogástalan. 
A magyar nemes helyzete jobbágyai között bizonyos mértékben hasonlít az anglo-indiaihoz. Őt is hatalmas kaszt­fegyelem fűzi össze a nemes magyarság többi tagjával és a XIX. századi irodalomban megtalálhatjuk azokat a mozzanatokat, amelyeket ez a kasztfegyelem diktál...”
Mindez azt is jelenthetné, hogy a szlovák vagy bármilyen környezettől függetlenül a magyar nemesi családokban magyarul beszéltek, így Benyovszkyék is ezt a nyelvet használták. Csakhogy ez általánosságban sem igaz, hősünk pedig nem a XIX, hanem a XVIII. század gyermeke, s nemcsak családja él szlovák környezetben, de maga Móric is úgy szerepel a szentgyörgyi gimnázium anyakönyvében, mint „szlovák nemes a Nyitra vármegyei Verbóból”.
Benyovszky azonban abban az értelemben sem magyarnak, sem szlováknak, sem lengyelnek, sem litvánnak nem vallotta magát, ahogy ezeket az identitásokat ma használjuk. Ha magyarnak vagy lengyelnek mondta magát, arra gondolhatott, hogy a magyar(országi), illetve a lengyel(országi) nemesség tagja, ha pedig szlováknak vallotta magát, bizonyára arra gondolt, hogy (felső-magyarországi) szláv (környezetből származik). Életútja azt mutatja, hogy mind a szlávsághoz, mind Magyarországhoz erős szálak kötötték. Nagyon úgy tűnik, hogy Benyovszky Móricban olyan hősre bukkantunk, aki a közös múltunk képviselője lehet. Inkább tartozik Közép-Európa minden népéhez, mint egyikéhez vagy másikához külön-külön. Összeköt bennünket, nem elválaszt.