„Hétfő reggel. A tragédia a félelemmel kezdődik. A félelem pedig abban a percben, amikor felszállsz a repülőre, amely a rezignáltan hallgató katonákkal együtt a frontzónába visz. Tegnap egy ugyanilyen gép lezuhant, vélhetően szabotázsakció miatt, és senkinek sem volt elég ideje használni az ejtőernyőt.... Annyi akadályt sikerült legyőznöd, hogy idáig eljuss, és most egyszerre szeretnél nagyon távol lenni innen, ott, ahol a háború csupán egy szó, egy fotó az újságban, egy kép a televízióban.”
Így kezdi egyik riportját Oriana Fallaci újságírónő 1968-ban Vietnámban. Saját kérésére küldték oda, hogy beszámoljon a háború eseményeiről. De nem ez volt az egyetlen veszélyes vállalkozása. Mexikóvárosban egy diáktüntetésen súlyosan megsérült, amikor a katonák szétoszlatták a tömeget, de tudósított az India és Pakisztán közötti konfliktusról és közel-keleti eseményekről is. Karrierje korán, tizenhét évesen kezdődött, és egész életét az újságírásnak szentelte. Könyvei közül néhányat magyar nyelvre is lefordítottak. Ilyen például A haszontalan nem. Utazás a nő körül, Ha meghal a Nap, Levél egy meg nem született gyermekhez.

Kép forrása

„Nem élhetek szerelem nélkül.”
A világ harcos, megalkuvást nem ismerő tollforgatónak ismerte, aki kérlelhetetlen őszinteséggel beszélt a legkényesebb témákról is, és nem riadt meg az őt ért támadásoktól. De azon kevesek, akiknek megnyitotta szívét, megismerhették gyengéd, nőies oldalát is. Ám ahogy a háborúban, úgy a szerelemben is mindig készen állt a harcra. 
Első nagy szerelme Alfredo Pieroni, a jóképű újságíró volt, akinek kedvéért még karrierjét is képes lett volna sutba vágni, hogy egyszerű háziasszonyként élje életét az imádott férfi mellett. Alfredo azonban nem akarta feladni függetlenségét, s amikor 1958-ban Párizsban Oriana megtudta, hogy gyermeket vár, attól való félelmében, hogy elveszíti kedvesét, úgy döntött, elveteti a babát. Végül azonban, mintha a gyermek maga is érezte volna nemkívánatos voltát, az abortusz spontán megtörtént. A vetélés kis híján Oriana életébe került, s az átélt élmények hatására mély depresszióba zuhant.
Gyógyulása hosszú időt vett igénybe. Amikor visszatért Olaszországba, pszichiátriai kezelésnek vetette alá magát. Ahogy később egy barátjának írta, nem tudott szabadulni a halott magzat képétől, amelyet az orvos a gézzel és az ampullás üvegcsékkel együtt hajított szemétre. A szerelemre és gyengédségre való képessége meghalt gyermekével együtt – tette hozzá levelében az írónő.
Később azonban ezek a mély sebek begyógyulni látszottak. 1967-ben Vietnámban találkozott François Pelou francia haditudósítóval, s egy újabb szenvedélyes kapcsolat vette kezdetét. Ám ez sem végződött happy enddel, a férfi ugyanis nős volt, s bár rendkívüli módon vonzódott Orianához, végül mégis a családját választotta. Oriana megtorlásként elküldte levelezésüket a feleségnek, s többé nem volt hajlandó találkozni François-val, még azt a levelet sem nyitotta ki, amit a férfi jóval később küldött neki, amikor megtudta, hogy Fallaci súlyos beteg.

Kép forrása

Egy férfi
A hetvenes évekre az olasz újságírónő nevét már világszerte ismerték. Számos hírességgel készített interjút, köztük 1973-ban Alekosz Panagulisz költővel, a Papadopoulosz ezredes vezette katonai diktatúra ellen harcoló ellenállási mozgalom egyik vezérével. A találkozásból szerelem lett első látásra, amely 1976-ig, Panagulisz haláláig tartott. Két különlegesen intelligens, bátor és szenvedélyes ember talált egymásra. Kapcsolatuk, ahogy Fallaci maga fogalmazott, fittyet hányt minden konvenciónak. Megbocsátotta a férfi dühkitöréseit, még hűtlenkedései felett is hajlandó volt napirendre térni. Veszekedtek és kibékültek. Alekosz végül gyanús körülmények között, egy autóbalesetben hunyt el, életéről Fallaci Egy férfi címmel 1979-ben könyvet jelentetett meg.
Ezután megesküdött, hogy férfi többé nem érhet hozzá, ám az élet még tartogatott számára meglepetést. A nyolcvanas évek elején Libanonban találkozott Paolo Nespolival, a nála huszonnyolc évvel fiatalabb űrhajósjelölttel. Ez a viszony sem nélkülözte a viharos jeleneteket.
„Izgalmas nő volt, olyan, mint egy vulkán. Kezelhetetlen, néha kedvem lett volna kihajítani az ablakon” – mesélte idős korában Paolo egy interjúban. Végül ’91-ben, amikor az Európai Űrügynökség megbízásából Németországba kellett utaznia, a kapcsolatnak vége szakadt. – „Azt mondta, ha kilépsz ezen az ajtón, többé nem ismerlek. Akkor nem hittem, hogy komolyan mondja. Soha többé nem akart hallani rólam.”

Kép forrása

Harcolt az utolsó pillanatig
Fallaci végül New Yorkban telepedett le, és idejét egy önéletrajzi regény írásának szentelte. Ekkoriban támadta meg később végzetessé váló betegsége is, amely azonban nem akadályozta meg abban, hogy a szeptember 11-ei terrortámadás után határozottan kinyilvánítsa véleményét: A harag és a büszkeség című könyvében a nyugati világ és az iszlám közötti éles ellentétre hívta fel a figyelmet, a két kultúra közötti összeférhetetlenségre, a dzsihád fenyegető valóságára, amelyre azonban meglátása szerint a nyugati civilizációnak egyszerűen nincs elfogadható válasza. 
„Négy éve már, hogy az iszlám nácizmusról, a Nyugat háborújáról, a halál kultuszáról és Európa öngyilkosságáról beszélek. Európa nincs többé, amely puhányságával, tehetetlenségével, vakságával és az ellenség előtti behódolásával éppen a saját sírját ássa. Eurábia van” – fogalmazott a témával kapcsolatban szokásos nyers szókimondásával. Nézeteit harcosan képviselte egészen 2006-ig, amikor a gyilkos kór kitette a pontot az utolsó mondat végére.