Jankovics Marcell izgalmas grafikáinak és egyedi látásmódjának köszönhetően különleges könyv született. A most megjelent Trianon című kötet nemzeti tragédiánk kérlelhetetlenül pontos elbeszélése képben, gúnyban, keserű humorban.
Mondhatnánk, hogy a mű önmagáért beszél, mégis érdemes a rendező, rajzfilmkészítő, művelődéstörténész szerzőt is kifaggatni a kötet keletkezéséről, hiszen az egyedi albumot lapozgatva nemcsak a történelmi Magyarország feldarabolásáról tudhatunk meg ritkán emlegetett részleteket, de az alkotót is új oldaláról ismerhetjük meg. 

Kép forrása

– Trianon nem vicces. Soha senki nem próbálta meg tréfára venni a tragédiát. Ön mégis egy mosolyogtató, olykor kimondottan kacagtató könyvet írt, rajzolt Trianonról. Mennyire lehet humorral közelíteni ehhez a témához? 

– Én nem a humor fogalmát használnám, jobb kifejezés a szarkazmus, az irónia. A kötetben
 persze gúnyrajzok sorakoznak, de soha nem a népek, ritkán a személyek a gúny tárgyai. Inkább a téma, a képtelen, felfoghatatlan, feldolgozhatatlan trianoni diktátum. 

– Mi egy olyan világban nőttünk föl, amelyben fontos volt, hogy tekintettel legyünk az utódállamok érzékenységére. Ma újra elvárás a „politikai korrektség”. Ám ebben a műben nem sok tolerancia jut a trianoni béke kieszelőinek, haszonélvezőinek. 

– Kétségtelenül a magyar nézőpont érvényesül a könyvben. De én különválasztanám a politikusok világát a nemzetek jogos vagy indokolt sérelmeitől, törekvéseitől. Sok olyan rajz szerepel a könyvben, ami úgy ábrázolja a hazai nemzetiségeket, ahogy ők látták magukat: elnyomottként, megalázottként, kisebbségbe szorítottként. Az együttélésnek kétségtelenül voltak problémás pillanatai. Nem tett jót például a román-magyar viszonynak az 1918-ban megkötött Bukaresti béke, a Román Királyság és a központi hatalmak közötti különbéke, amely a Monarchia javára rendelt el – nem túl hasznos, ám Romániára nézve annál megalázóbb – határkiigazítást. Egyszóval, ha Trianon eredetét nézzük, biztos, hogy a nemzetiségi sérelmek is az okok között vannak. Ezekért pedig vállalnunk kell a felelősséget. 
Akiket elítélek, azok a politikusok, különösen Benes, aki szikrázó magyargyűlölettel hordott össze hetet-havat, hogy saját elképzeléseit megvalósíthassa. Ugyanakkor tény, hogy a könyv a magyar szempontokat képviseli. De hát milyen magyar lennék én, ha nem így tennék? 

– Milyen összefüggés tartja egyben a képanyagot?

– Amikor Trianonról beszélünk, nem lehet az oda vezető út nélkül értelmezni az eseményeket. És természetesen a mohácsi vésszel kezdődött minden bajunk. A török dúlás következtében előállott népességcsökkenés, a török utáni betelepítések ágyaztak meg az ország felbomlásának. Szembe kell néznünk azzal, mint jelent, ha egy idegen nemzet beépül egy közösségbe. Ha talán az túlzás is, hogy napirenden voltak a torzsalkodások, azért kétségtelenül gyakoriak voltak a konfliktusok. Horea és Closka felkelése például parasztlázadás volt ugyan, de a nemzeti szempontból tagolt társadalomban egyúttal román csoportok rebelliója volt magyar urak ellen. Ugyanakkor a történelem telis-tele van felemelő pillanatokkal, összefogásokkal, egymás megsegítésével, derék közös helytállással. Ezekre is emlékeznünk kell, amikor az együttélés és különválás problémáit nézzük. 

– Mennyi idő alatt készült el ez a hatalmas album? 

– Két évem ment rá. Én nem szoktam szerződésre, kiadóra várni. Amikor fölmerült az ötlet, nekiláttam és folyamatosan dolgoztam. Közben a Méry Ratio Kiadó felvállalta a kötet gondozását és végül gyönyörű kiadvány született. 

– Ebben a két évben benne vannak az a munka is, amelyek a kötetben szereplő mikro-epizódok mögött állnak? Úgy hiszem, ezeket csak komoly művelődéstörténeti kutatással lehetett előásni. 

– Igen, de én gyorsan dolgozok. Ráadásul a családi krónikákban benne van számtalan olyan eleme a világháborút lezáró folyamatoknak, amelyek most itt tükröződnek. Az például, hogy a háború végén sokak számára inkább döntés volt, hogy milyen nemzetiségű lesz, nem adottság. Szétváló rokonságokról tudok, akiknek fele magyar másik ága szlovák lett. Vicces, hogy egy ilyen szlovákká lett unokatestvérrel angolul levelezünk… Igyekeztem tehát megértő és elfogulatlan lenni…

– A rajzok is nagyon különlegesek. Nem következnek az eddigi Jankovics-életműből. 

– Gyerekkoromban, nagyszüleimnél a kedvenc újságom a régi német Simplicissimus című élclap volt. Ha náluk voltam, az ölembe vettem egy-egy ilyen újságot, és nagyanyám felügyelete alatt átlapozhattam. Egyfelől a grafikákért rajongtam. Volt azokban a karikatúrákban valami nagyon művészi elem. Úgy voltak tréfásak, hogy közben nem éltek a túlzás eszközeivel. Mert könnyű úgy megrajzolni Ferenc József császárt, hogy hatalmas pofaszakálláról és kopasz fejéről mindenki felismerje, de hogyan lehet úgy megragadni az alakját, hogy túlzások nélkül, mondhatni realisztikus ábrázolása dacára legyen humor a grafikában? No, valami ilyesmit tudtak annak a századeleji lapnak a rajzolói és ez nagyon tetszett, máig nagyon tetszik nekem. A másik megdöbbentő eleme a kritikai szellem volt. Amikor nálunk Rákosit, később Kádárt kellett éltetni, én olyan lapot böngésztem – az első világháború korából –, amelyben aggodalom nélkül gúnyolódtak a császáron, a katonai és politikai vezetésen. Ilyet is lehetett? – csodálkoztam. Egyszóval a Simplicissimusból sokat merítettem. 

– Innen származik a stílus is? 

– Ezen nem gondolkodtam. Úgy rajzolok, ahogy tudok, ahogy akarok. Inkább azon kellett sokat rágódni, hogy miképpen tudok képi humort teremteni egy-egy téma kapcsán. Ehhez felhasználtam sok ismert, közismert képi elemet, sokszor kifacsarva, megtekerve, de az olvasók számára azért jól felismerhetően.  

– Ha már a Trianonhoz vezető út benne van a könyvben, rá kell kérdeznem arra is, hogyan látja a magyarság sorsát, Trianon jövőjét?
 
– Akik látták a könyvet, szememre vetették, hogy fölértékelem Ferenc Ferdinándot, pedig, amit ő, és az ő környezete kitalált az nem volt képtelen gondolat. Nyelvi alapon szerette volna ujjászervezni a Monarchiát. Persze magyar szempontból ez nem volt kedvező, és az sem tűnt megoldottnak, hogy miképpen illeszkedjen a magyar tömbhöz a Székelyföld, de a Trianoni diktátum eredményéhez képest ma másfélszer nagyobb lenne az ország. Szóval úgy hiszem, a nyelvi-kulturális identitás tiszteletben tartásával kellene rendezni az együtt, vagy egymás mellett élő népek viszonyait. A minap kérdezte valaki a könyvvel kapcsolatban, hogy elégtételnek érezném-e Trianonnal kapcsolatban a magyar autonómiát. Nos, igen, azt hiszem ma az lenne a jó megoldás.