Igazi szélmalomharcról közölt vallomást a New York Times The Stone című sorozatában, amelyben a felkért gondolkodók a hatalom természetéről, mibenlétéről elmélkednek. Elena Ferrante olasz írónő cikkét a Könyves Blog szemlézte, mint a kortárs feminista probléma-érzékelés egy tipikus példáját. Ferrante szerint ugyanis véget ért az az idő, amikor a férfiak kisajátíthatták ki a történetmesélés hatalmát. A manifesztum-szerű megfogalmazás dacára a cikkből inkább az derül ki, hogy tulajdonképpen nem is ért véget… 
A dologban azonban van még egy csavar, de kezdjük az elején!

Kép forrása

A celebtagadó
Elena Ferrante igen népszerű olasz szerző. Magyarországon is ismert és világszerte sikeres sorozata a Nápolyi regények cím alatt megjelenő tetralógia. Az első részből, a Briliáns barátnőmből sorozatot forgatott a HBO, tavaly pedig a Nő a sötétben című Ferrante-regényből akart filmet készíteni Maggie Gyllenhaal. 
Az írónő dinamikusan építi irodalmi karrierjét, aminek sajátossága szerzőnk egyedi celebritás-tagadása. A Paris Review-nek például így nyilatkozott: „Most is szívesen kiállok az önreklámozás ellen, amelyet a média megszállottan gerjeszt. Az önreklámozás igénye a művet kisebbíti, műfajtól függetlenül, és szinte mindent áthat. A média képtelen az irodalmi műveket anélkül értelmezni, hogy piedesztálra ne emelné az író-hőst.”
„Nem veszek részt abban az írók számára többé-kevésbé kötelező rituális táncban, amely önmaguk egyszer használatos imázsát saját műveikhez rendeli, hogy könyveik élettartamát növelje” – mondta hasonló témában a Vanity Fair-nek. 
Mi meg tegyük hozzá: Dehogynem vesz részt! Hiszen Elena – akinek nem ez az igazi neve – rendszeresen nyilatkozik, szerepel, véleményt mond, azaz műveit pontosan úgy kíséri személyes jelenlétével, ahogy más író-hírességek teszik, igaz, magánéletéhez nem enged hozzáférést a sajtónak. 

Kép forrása

Mesélő nők, mesélő férfiak
Nos, a rejtélyes író most harcosan feminista cikket adott közre, amelyben először is leszögezi, hogy vége a korszaknak, amikor a történetek szövése, mesélése, továbbadása kizárólag a férfiak privilégiuma lehetett. 
Nem tudom, miféle világban él Ferrante, de a női szerzők tömegei mellett nekem például az is eszembe jut a történetmesélés hatalmáról, hogy a gyerekeknek esténként gyakrabban az anya mesél, s csak ritkán az apa. Miféle hatalom az, amit ilyen könnyen adnak át az asszonyoknak? 
No, de írónőnk is rögtön elősorol pár női mesélőt. Gyerekként például azért kötelezte el magát az írás mellett, mert azt gondolta, hogy az irodalom tárt karokkal fogadja a nőket. Óriási hatást tett rá Boccaccio Dekameronja, amelyben a tíz elbeszélőből heten nők. Egyfajta megerősítés volt számára az, hogy Boccaccio a maga mesemondóit többségükben nőként képzelte el. Volt miben reménykedni, írja most Ferrante. Hozzá teszem, hogy a The Guardiannek nyilatkozva megemlítette, milyen nagy hatással volt rá tizenöt éves korában Jane Austen.
Szóval ő is tud jónéhány női mesélőről, most mégis azt írja: íróként kénytelen volt azzal szembesülni, hogy a való élet nagyon más, a nőket ugyanis szerinte teljesen a pálya szélére szorították. Úgy fogalmaz: a férfiak még mindig keményen a kezükben tartják a hatalmat.

Kép forrása

Férfiak pályája
De hát miben is áll a férfiak irodalmi hatalma? Nos, erről nem sok derül ki a cikkből. Vélhetően nem arra gondol szerzőnk, hogy az irodalmi tehetség, a nyelvi lelemény vagy a történetfűzés dolgában volnának jobbak a férfiak, mint a nők. Ilyen butaságot nem mond és nyilván nem is gondol. 
A Sydney Morning Heraldnak egyszer így fogalmazott: „Az olvasók, amikor úgy hiszik, hogy a szerzővel találkoznak, egy nőt vagy férfit látnak, aki lehet szívélyes vagy épp mogorva, ám semmiképpen sem a szerző szerepét játssza. A szerző – illetve tehetsége, amellyel saját nyelvi eszköztárának minőségét csiszolja – kizárólag a műben jelenik meg.” Ami ugyan nem pontos válasz a kérdésre, de mindenesetre magában hordozza Ferrante véleményét: irodalmi szempontból nincs különbség a férfiak és a nők között. 
A cikkből inkább az derül ki, mintha a férfiak hatalma az irodalmi menedzsment területén jelentkezne. Mintha a férfiak jobban, ügyesebben, erőszakosabban képviselnék írói imázsukat, hatékonyabban volnának jelen a médiában, az irodalmi szervezetekben, s így persze a könyvpiacon. Talán erre utal szerzőnk, amikor azt írja, már gyerekkorában sem szerette, ha autoritással járó szerepet kellett ellátnia, ugyanakkor az már elég korán feltűnt neki, hogy az irányító testületekben többségében vannak a férfiak, és ha vannak is nők, ők is inkább a férfias utat követik. Neki soha nem volt kényelmes ez a szerep, ezért inkább mindig az oldalvonalon mozgott. Nem érezte magában az erőt, hogy tartósan konfrontálódjon a férfiakkal, és magát csapta volna be, ha nézeteiket magáévá teszi. Szerinte évezredeken keresztül a hatalom minden megnyilvánulását férfias attitűdök szabták meg, és a nők számára az egyetlen járható útnak az tűnhetett, ha idomulnak.
Kicsivel később arról ír, hogy ugyan a stabil demokratikus hagyományokkal rendelkező társadalmakban a nők gyakrabban kerülnek döntési potenciállal járó pozícióba, ennek feltétele legtöbbször az, hogy magukévá tegyék a férfiaknak a konfrontálódásban és a problémamegoldásban mutatott módszereit. 

Kép forrása

Téves észlelés
Egyszóval a kiváló szerző elmondta azt, amit tízezer éve tudunk: a férfiak agresszívebb érdekérvényesítők, mint a nők, keményebb eszközöket vetnek be a konfrontálódásban és a problémamegoldásban.
Lehet, hogy azért mert férfiak. Kalapácsuk van és mindent szögnek néznek. 
De az is lehet, hogy azért mert így lehet konfrontálni és a problémát megoldani. Ezek szögek és a férfiaknak van hozzájuk kalapácsa. 
És persze, ha a férfias attitűdöt egyfajta társadalmi terméknek ismernénk el, akkor igaza is lehetne a feminista harcnak. Tessék letenni a kalapácsot! – mondhatnánk akkor. – Nem kell mindent szögnek nézni! 
De lehet, hogy vannak a világban szögek és kell hozzá kalapácsos ember. Például egy férfi vagy egy olyan nő, aki „a férfias utat követi”. Mert lehet, hogy bizonyos kérdésekben nincs vagy nem hatékony a nőies út. És ebben az esetben még az is lehet, hogy a harcos feminizmus olyan elnyomást fedezett föl, ami éppen úgy nem létezik, mint modern világunk elszánt társadalomjobbítóinak megannyi álproblémája. 
Ferrante azonban igazi nő, de legalább is úgy gondolkodik, ahogy a hagyományos női szerepeknek megfelel. A Vanity Fair-nek így nyilatkozott egy alkalommal: „Húsz évvel ezelőtt egyszer és mindenkorra úgy döntöttem, nem kérek a hírnévvel járó szorongásból, nem éreztem kényszert arra, hogy a sikeres emberek közé tartozzam, akik azt hiszik, nyernek ezt-azt. Számomra ez fontos döntés volt. Ennek köszönhetem a szabadságomat, a mozgásteremet, amelyben aktívan jelen lehetek. Nagyon fájna, ha erről a szabadságról le kellene mondanom.” 
Szerencsére nem is kell lemondania róla. Megmaradhat nyilvánosságkerülő nőnek, ráadásul közben birtokolhatja a történetmesélés hatalmát, mint minden anya, mint bármelyik írónő, megmaradhat közéleti harcoktól nem terhelt alkotónak, és egyáltalán nem kell küzdenie a valóság ellen. Nem kell óriásokat látnia ott, ahol csak szélmalmok kavarják a levegőt.