Szűkített térben szűkített irodalom

Lassan törzsközönsége lesz az Irodalom Éjszakájának. Ma még talán túlzás azt mondani, hogy ismerős alakokkal jártam végig (Dehogy végig!) az irodalmi helyszíneket, de tény, hogy magabiztosan mozgó, könyvbarátok vettek körül, olyan olvasók, akik tudták, mire számíthatnak a negyedik alkalommal megrendezett formabontó irodalmi happeningen

Kép forrása

Közönségvándorlás
Aki azonban nem tudná pontosan, miben is áll ez a különleges rendezvény, annak röviden vázolom. Az Irodalom Éjszakája program az EUNIC Hungary (a Budapesten működő európai kulturális intézetek és nagykövetségek kulturális részlegeinek ernyőszervezete) kezdeményezésére jött létre négy évvel ezelőtt. A kezdeményezéshez idén csatlakozott Debrecen is, így már két magyar nagyvárosban is tombolhatott az éjszakai novellafogyasztás. 
A rendezvény fő partnere Radnóti Miklós Színház, illetve a Debreceni Csokonai Színház és a Debreceni Egyetem. 
A dolog lényege pedig annyi, hogy huszonhárom színész huszonhárom érdekes vagy különleges helyszínen huszonkét országból származó novellát, regényrészletet olvas föl. Fontos szempont a bejárható városi tér, mert a közönség vándorol helyszínről helyszínre. Mindenhol tizenöt-húsz perces szövegrészletet hallgathat meg félóránként. A felolvasások közötti tizenöt perces pihenő időben cserélődik a közönség. Egy szöveg összesen nyolcszor hangzik el az est folyamán. 

Kép forrása

Család és otthontalanság
A kortárs irodalmi részleteket összekötő tematika idén a család fogalma volt. Szilágyi Bálint rendező, miután elolvasta az összes regényt és novellát, azt mondta, hogy friss az idei anyag, hiszen javarészt pályájuk elején lévő írók műveit ismerheti meg a közönség, még olyanok is akadnak közöttük, amelyek magyar fordításban egyelőre nem olvashatók. A témafelvetés miatt sok önéletrajzi ihletésű írás érkezett, amitől bensőséges lesz ez az este. Szerinte minden családi történet értékes és méltó arra, hogy elmesélhessék – fogalmazott a rendező az eseményt megelőző nyilatkozatában. 
Nekem azonban más benyomásaim keletkeztek. A kiválasztott anyagok többsége a sors tragikus fordulatait igyekezett megmutatni, újra és újra belehúzva az olvasót-hallgatót a posztmodern egzisztencializmus otthontalan, fájdalomvilágába. 
Nagy Gabriella az Irodalom Éjszakája kurátora, a Litera főszerkesztője így fogalmaz a programfüzetben: „Igyekeztem úgy alakítani, hogy ugyanazt élje át a közönség, amit az olvasás során tapasztaltam.  Aki belehallgat majd a felolvasásokba, találkozni fog gyanúsan ismerős figurákkal, a családi múltból felderengő, különös alakokkal, akik betegség, éhezés, járványok, hirtelen tragédiák, történelmi kataklizmák, sérelmek és soha nem gyógyuló sebeik dacára is azon vannak minden erejükkel, hogy egybentartsák, megértsék és elfogadják a családot, amelybe születtek, ha kell, megbocsássák, ami szétválaszt, és helyrehozzák vagy eltemessék, ami végleg elromlott benne.
Készítsék elő papírzsebkendőiket, nem lesz könnyű utazás, de garantáltan katartikus. Legyen önök mellett egy családtag is, aki támaszt nyújt, akivel hazafelé ballagva újramesélhetik egymásnak a saját történetüket.”

Kép forrása

A fájdalom útján
A kurátori vallomás azért izgalmas, mert már az este közepén olyan érzésem támadt: egyoldalú válogatással van dolgom. Borbás Gabi, aki a Gyermekház Iskolában olvasta föl Pirkko Helena Saisio finn írónő szövegét, meg is jegyezte a közönségre várva, a már megérkezettekkel társalogva: ő bizony más szövegrészletet választott volna. 
Kétségtelen, hogy ezernyi humoros, elgondolkoztató, felemelő, mély emberi tartalmakat felmutató vagy akármilyen szösszenete van a kiválasztott íróknak, s a családdal kapcsolatban sem csak arról tudnak írni, hogy hőseik „betegség, éhezés, járványok, hirtelen tragédiák, történelmi kataklizmák, sérelmek és soha nem gyógyuló sebeik dacára is azon vannak minden erejükkel, hogy egybentartsák, megértsék és elfogadják a családot”.
Ám nem akarom bántani a szervezőket. Izgalmas, elgondolkodtató estét hoztak össze. Én például azóta is azon morfondírozok, hogy a posztmodern egzisztencializmus által képviselt művészetértelmezés –, amely szerint művészet így vagy úgy, de valamiféle szenvedéstörténetet mutat meg – talán nem más, mint a művészeti értetlenség leplezése. Könnyű a fájdalom mögött az örök emberit felfedezni. De vajon képes-e más egyetemes értéket felismerni az, aki csak azt látja művészetnek, ami a via dolorosáról tudósít?