Ebben az évben három, Marcel Prousthoz fűződő eseménynek is századik évfordulója van. Az eltűnt idő nyomában című regény második kötete − a Bimbózó lányok árnyékában − 1919-ben elnyerte a Goncourt-díjat, ami együtt járt az addig jószerével ismeretlen író híressé válásával. Ugyanabban az évben jelent meg az első két kötet (Swannék oldala és a Bimbózó lányok árnyékában) közös kiadása. Ugyancsak száz éve jelentek meg Pastiches et Mélanges címmel Proust stílusgyakorlatai.  

Kép forrása

André Gide baklövése
Proust harminchat éves korában, 1907-ben kezdi írni Az eltűnt idő nyomában című regényét. (Proust művéről más vonatkozásban már írtam a Könyvkultúra hasábjain.) Kétségek gyötrik, képes-e egy jelentős művet alkotni. Tudatában van addigi léha életének, aminek következménye, hogy környezete dilettánsnak tartja. Ráadásul gyermekkorától asztma gyötri, édesapja 1903-ban, majd két évre rá édesanya is meghal. Ez élete legszomorúbb és legnehezebb korszaka. 
1906. december 27-én Proust Párizsban, a Boulevard Haussmann 102 szám alatt található, hat helyiségből álló, második emeleti lakásba költözik. Hogy elszigetelje az utcai zajoktól, a falakat parafa burkolattal boríttatta be. 
1911 végén Proust egy több mint hétszáz oldalas regényt nyújt be a Fasquelle Kiadóhoz. A mű címe: A szív kihagyásai, a megtalált idő, első rész. Ebből is kitűnik, hogy az írónak már megvan a terve egy több kötetes regény megírására. Ebben a könyvben már szerepel az eltűnt idő nyomában végleges változatának híres kezdőmondata: „Jóideig korán feküdtem.”. Ezen kívül számos részlete megtalálható lesz Az eltűnt idő hét kötetének valamelyikében. 1912 végén érkezik meg Prousthoz az elutasító válasz. Jacques Madeleine, a kiadó lektora, ezt írta a regényről: „hétszáztizenkét oldalnyi kézirat végén (…) semmi, de semmi nem jelzi, miről is van szó. Mi ez az egész? Mit jelent mindez? Hová akar kilyukadni? Lehetetlen bármit is megtudni! Lehetetlen erről bármit is mondani.” Az Ollendorf Kiadó sem fogadja el Proust kéziratát. Véleménye nem kevésbé lesújtó: „Talán begyepesedett vagyok, de nem tudom felfogni, hogy valaki harminc oldalon át írja le, amint ágyában forgolódik, mielőtt elaludna.” A Gallimard Kiadó André Gide véleménye alapján utasítja el Proust kéziratát. A dolog előzménye, hogy 1911 februárjában Proust előfizet a La Nouvelle Revue française című folyóiratra, amelyet Gide alapított két évvel korábban. Az akkor negyven éves író abban bízott, hogy Az eltűnt idő nyomában első része (Swannék oldala) így megjelenhet a Gaston Gallimard által vezetett kiadónál. 1912 decemberében Proust elküldi regényét a kiadóhoz, ám Gide elmarasztaló véleményt ír róla. Így a könyv 1913 november 14-én a szerző költségén jelenik meg a Grasset Kiadónál. Gallimard csupán 1919-ben korrigálja tévedését, amikor egy kötetben jelenteti meg a Swannék oldala és a Bimbózó lányok árnyékában című köteteket. Gide pedig két hónappal a Swannék oldala megjelenése után döbben rá fatális tévedésére. Figyelmesen elolvassa a könyvet, majd tollat ragad és töredelmesen bevallja tévedését Proustnak: „Kedves Proust, néhány nap óta nem tudom letenni könyvét, nagy élvezettel tölt el, örömömet találom benne. Ennek a könyvnek az elutasítása a Nouvelle Revue Française legnagyobb tévedése, és (mivel enyém a szégyen, hogy ebben felelős vagyok) életem egyik legnagyobb fájdalma és lelkifurdalása.” 
De hogyan történhetett, hogy André Gide, aki kitűnő ízlésű kritikus volt és később Nobel-díjas író lett, ilyen baklövést követhetett el? Irodalomtörténészek hada vetette fel magának ezt a kérdést és adta a legkülönfélébb magyarázatokat. Gide maga azt mondta, hogy „felületesen olvasta át a kéziratot”. Például a 62. oldalon nem győzte meg a „kamillateás csésze”. (A regény híres madeleine jelenetéről van szó). A felületes olvasás oka Gide-nél az volt, hogy Proustot sznobnak tartotta, aki úri hölgyek világi szalonjainak törzsvendége volt.

Kép forrása

A Goncourt-díj
1919-ben a negyvennyolc éves Proust egyhangú döntéssel nyeri el a legrangosabb irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat. A kritika nagyon megosztott a könyv megítélésében. Ha fellapozzuk a korabeli kritikákat, ma már fejcsóválva olvassuk a szigorú bírálatokat. A tekintélyes Annales politiques et littéraire kritikusa, Roland Marès írja: „Marcel Proust úr talán túlságosan is művész ahhoz, hogy mélyen megérintse az olvasót. Hatása alá kerülünk melankolikus bűvöletének, de nem jut el szívünkig, nem ráz meg bennünket, mert túlságosan érződik írásának túlságos könnyedsége, túlzott gondja egy téma megírásában.” A kritikák egy része érdekesnek találja ugyan Proust regényét, de „túl hosszúnak”, „rosszul megszerkesztettnek” látja. Az utóbbi megjegyzés talán érthető a teljes mű ismeretének hiányában, ám Az eltűnt idő nyomában egyik legfőbb erénye pontosan annak zseniális szerkezetében rejlik. Idézzük magát az írót: „könyvem minden részének külön címet akartam adni: Előcsarnok, az Apszis ablakai stb., s így előre felelni arra az ostoba kritikára, amely szerint könyveimnek nincs szerkezetük, holott, s ezt könnyen bizonyíthatom, egyetlen érdemük, hogy a legkisebb részek is szilárdan állnak a helyükön.” 

Kép forrása

Stílusgyakorlatok − Pastiches et mélanges
A pastiche egyfajta stílusutánzat, ami a XVII. századtól ismert iskolai stílusgyakorlat, amikor is jelentős latin vagy más írók, költők műveinek stílusában kellett írniuk a diákoknak. Proust többször utal arra, hogy azért írt pastiche-okat, hogy megszabaduljon a nagy elődök óhatatlan hatásától és megtalálja a maga stílusát: „meg kell szabadulni a bálványozás és utánzás oly természetes hibájától. És ahelyett, hogy alattomosan Michelet vagy Goncourt legyek saját nevem alatt (…), nyíltan pastichokat kell róluk írni, hogy azután csak Marcel Proust legyek, amikor könyveimet írom.” „Szándékosan pastiche-t írni, hogy azután eredetivé váljunk, hogy ne írjunk egész életünkben akaratlanul pastiche-t” – írja másutt.

Egy Henri Lemoine nevű szélhámos mérnök azt állította, hogy birtokában van a gyémánt mesterséges előállításának. Sir Julius Wernher, gyémántokkal is kereskedő mágnást jelentős összeggel megkárosította. A kárvallott feljelentette, és 1909-ben Lemoint hat év börtönbüntetésre ítélték. Proust, akinek gyémántrészvényei voltak, figyelemmel követte az eseményeket, és 1908-tól a Le Figaro című lap mellékletében egy sorozat Pastiche-t publikál a Lemoine-ügyről Balzac, Flaubert, Sainte-Beuve, Henri de Régnier, Michelet, Émile Faguet, Renan, a Goncourt-fivérek és Saint-Simon stílusában. De Proust regényébe is gyakran illeszt be pastiche-okat. Mégpedig úgy, hogy azok a cselekmény szerves részei lesznek. A legtöbbször emlegetett pastiche, a Goncourt-fivérek kiadatlan naplója, az utolsó kötetben, A megtalált időben található, de a regény többi részében is fellelhetők a stílusutánzatok. Köztük olyan is van, amelyben az író saját stílusát „utánozza”. Ezek közül a pastichok közül álljon itt egy példa a Goncourt-díjas Bimbózó lányok árnyékában című regényből. Gisèle egy vizsgáján két feladat közül az elsőt választja, amely így szól: „Szophoklész levelet ír Racine-nak az alvilágból, hogy kifejezze részvétét Atália balsikere miatt.” Gisèle-nek tehát egy pastiche-t kell írnia Szophoklész stílusában. A dolgozatot Gisèle elküldi Albertine-nek, aki hasonló vizsgára készül, ezért felolvassa azt Andrée-nak, hátha tud valamilyen hasznos tanácsot kapni tőle. „− Szophoklész levele Racine-hoz így hangzott Gisèle fogalmazásában: „Kedves barátom, bocsásson meg, hogy csak így, bemutatkozás nélkül írok, mivel személyesen nincs szerencsénk ismerni egymást, de hát az ön új tragédiája, Atália, nem mutatja-e világosan, hogy ön komolyan tanulmányozta az én szerény kis műveimet? Ön nemcsak a protagonistákat, azaz a dráma főszemélyeit beszélteti mindig versben, hanem a kórusoknak is írt párat, mégpedig, hízelgés nélkül szólva, meglepően sikerülteket, a kórusoknak, amelyek, úgy mondják, a görög drámában se voltak épp rosszak, de önöknél, Franciaországban, valóságos újdonság gyanánt hatnak.” (Részlet. Gyergyai Albert fordítása.) Ez a pastiche jelzi Albertine és a narrátor szerelmének kezdetét. A pastiche-t és annak elemzését Albertine levélkéjének ez a mondata fogja közre: „Tudja meg, hogy szeretem”. Először maga Albertine adja oda a papírdarabot a narrátornak, aki elolvassa a lány írását: „Széthajtogattam a levélkét, s ezt találtam beleírva: „Tudja meg, hogy szeretem”, majd ez utóbbi idézi fel a mondatot: „Ez alatt az idő alatt én egyre csak Albertine kis papírjára gondoltam: „Tudja meg, hogy szeretem…” Proust ötvenegy éves korában bekövetkezett haláláig lázas sietséggel, megszakítás nélkül dolgozik Az eltűnt időn. Halálos ágyán, az utolsó éjszakán diktálta le gondolatait a halálról, hozzátéve, hogy „ez majd Bergotte halálához kell”.