Már a kezdet kezdetén sem értettem pontosan, miféle indulat fűti Pintér Bencét, amikor vehemens elszántsággal neki támadt a hazai sci-fi irodalom egyik legjelentősebb orgánumának, a Galaktikának. A szerző szerint a „Galaktika rendszeresen közöl külföldi szerzőktől novellákat úgy, hogy erre nem kérnek engedélyt és honoráriumot sem fizetnek.” Az ügy ma már odáig jutott, hogy az amerikai sci-fi és fantasyírók szövetsége, az SFWA közleményt adott ki a Galaktika-ügyről, felszólítva a szervezet tagjait, hogy az ügy megnyugtató megoldásáig ne dolgozzanak a magyar kiadóval. A minap pedig Ann Leckie, a Radch Birodalom-trilógia többszörösen díjnyertes szerzője szólt hozzá az ügyhöz, hangsúlyozva, hogy a szerzők a legtöbb esetben igenis igényt tartanak a jogdíjakra.

Naivitás
A dologban van néhány megdöbbentő elem. Egyfelől hihetőnek tűnik a Galaktika tulajdonosának, Burger Istvánnak a nyilatkozata, amely szerint „Amikor tíz éve úgy döntöttem, hogy felélesztem a Galaktikát, az egyik tiszteletben álló irodalmi ügynökség vezetőjéhez mentem, hogy tanácsot kérjek tőle a novellák tervezett közlésének jogaival kapcsolatban. Semmiféle tapasztalatom nem volt ezügyben. A beszélgetésünk barátságos hangvételű volt, az ügynökség vezetője örült, hogy egy ilyen elismert magazin újra elérhető lesz. Végül szóbeli megállapodásra jutottunk: mivel a könyvkiadásba is bele akartunk fogni, azért úgy tekinthetjük a Galaktika magazinban megjelenő írásokat, mint reklámokat, melyeken keresztül bemutatjuk az írót a magyar közönségnek, hogy aztán kiadhassuk a regényeiket később. A regényekért fizetett díj fedezi majd novellák árát is. Az ügynökségeknek ne kelljen tízdolláros tételekkel foglalkoznia, ami pont annyi munkával jár, mint az ezerdolláros regényeké.”
Másfelől persze csodálatra méltó az a naivitás, amivel a kiadó vezetője napirendre tér, illetve tért egy évtizede a jogdíjak kérdése fölött, el sem gondolkozva azon, hogy talán ennél komolyabb megállapodásra is szükség lehet.

Okok a haragra
Hogy Burgert valóban a jóhiszeműség vezette, vagy egyszerűen meg akarta spórolni a jogdíjakat, azt természetesen én nem tudom eldönteni, mint ahogyan azt sem értem, miféle motivációk mozgatják az ügy kirobbantóját, Pintér Bencét, aki egyébként a Mandiner sci-fi rovatának szerkesztője. Bár ő maga, a témát feldolgozó cikksorozatának elején pontokba szedi támadásának okait, végső soron ara is ráérez, miért nehéz efféle lapot működtetni.
De ne szaladjunk ennyire előre! Maradjunk egyelőre az okoknál! Nos, Pintér elsősorban azt kifogásolja, hogy a Galaktika magazinban megjelent tartalmak törvényt sértenek, nehezményezi továbbá, hogy megjelenő novellák válogatásának módja szerinte ez: jöhet bármi, ami ingyen van. (Az első és a második állítás között persze érezhető némi ellentmondás, de ebbe most ne menjünk bele…) Végezetül leszögezi, hogy a „Galaktika elveszi a levegőt egy tisztességesen működő SF-magazin elől.”
És ezzel el is jutottam oda, ahová készültem. Pintér Bence ugyanis így indokolja szembenállását az újsággal: „Az új Galaktika megléte és népszerűsége … bizonyítja, hogy a magyar SFF-közösségnek van igénye egy havi magazinra. Ezt az igényt jelenleg egyedül a Galaktika szolgálja ki. Ha egy fiatal olvasó elkezd a sci-fi, fantasy iránt érdeklődni, és bemegy az újságoshoz, akkor jó eséllyel az egyetlen ilyen magazint fogja megtalálni. Az új Galaktika azonban valójában semmit, vagy nagyon keveset fog mondani neki a zsánerek mostani világáról. Ha egy fiatal, vagy éppen a zsáner felé most forduló idősebb író sci-fi vagy fantasy-novellát szeretne megjelentetni, akkor konkurencia hiányában szintén a kiadóhoz fog fordulni. Nincs alternatíva. Pedig lehetne.”

Lehetne, vagy nem lehetne
És, ha másban nem is, ebben biztosan téved a mandiner szerkesztője. Nem lehetne. Nem véletlen, hogy nincs.
Burger István a magazint ért támadásokra reagálva egy helyütt így nyilatkozott: „A Galaktikánál évtizedes hagyomány, hogy a magyar olvasóknak ízelítőt adjunk a világ legjobb sci-fi és fantasy-írásaiból. Küldetésünknek tekintjük, hogy itthon is megismertessük az új szerzőket, és hogy terjesszük az olvasás szeretetét a fiatalok között. Sajnos ez a küldetés manapság egyre nehezebb, mivel a nyelvi korlátok miatt kicsi a magyar piac, és a magazin nem termel profitot. Valójában a könyvkiadásból finanszírozzuk a magazint.”
Azt gyanítom, hogy Pintér Bence egyfajta optikai csalódás áldozata lett. Mivel főképp sci-fi-rajongók körében mozog, az a benyomása, hogy mindenki, de legalább is nagyon sokan kedvelői a műfajnak. Olyan sokan, hogy ez a sokaság bizonyára el tud tartani egy nagy példányszámban megjelenő lapot. A Galaktika népszerűségéről beszél, miközben a valóság azonban kiábrándító. A sci-fi olvasóinak köre – bár örvendetesen növekedett az elmúlt években – azért akkorára nem dagadt, hogy mindenre elszánt kemény magja komoly vásárlóerőt jelentsen egy nyomtatott magazin számára. Mint azt ő maga írja azzal kapcsolatban, hogy lehetne-e a Mandiner sci-fi rovata az utód: „a fikciós művek közlése – ha komolyan vesszük a minőségi elvárásokat és a szerzői jogok tiszteletben tartását – sokkal komolyabb anyagi és időbeli ráfordítást, teljesen más struktúrát és jóval bővebb stábot jelent, mint amivel mi gazdálkodunk…” Egyszóval drága.
Ráadásul a hetvenes évek óta a fantasztikus irodalom olyan mélyen tagolttá vált, hogy szerkesztő legyen a talpán, aki mára kialakult sokféle irányzat mindegyikét ki tudja szolgálni. Valójában rendkívül szűk rajongói táborok furcsa konglomerátuma vásárolja a csekély példányszámban és igen drágán megjelenő Galaktikát. Jó, ha észrevesszük: a hajdan nagy jelentőségű sci-fi magazin ma már csak egy fanzin. Kiadói részéről egy veszteséges hobbi, vásárlói oldaláról pedig nosztalgikus emlék.
Persze ettől még a jogdíjakat ki kell fizetni. Már, ha elkérik. Mert a fanzinok igényeivel kapcsolatban tényleg igen nagyvonalúak szoktak lenni szerzők és kiadók.