Csak állunk apályán, ahogy a hármas sípszó mozdulatlanná merevített minket. Az állás immár nem változik, ennyi volt. A pályán, amely eddig adatott – akár az irodalom, akár futball mezején –, nincs több esemény. Se sorsdöntő gólok, se kulcsregények, se szép cselek, se a tudatunkba beégett mondatok harmóniája.

Esterházy Péter pályája első felében olyan térben mozgott, amely a legnagyobb szabadságfokkal kecsegtetett az 1948. évi fordulat után. Akkortól (kevéssel születése előtt) a diktatúra nemcsak a közélet addigi szereplőit szórta szét durva belemenéseivel, hanem az irodalom szerves fejlődésébe is beletaposott, a korábbi szépírók jelentős részét partvonalon túlra száműzve. Ugyanattól a pillanattól kezdve azonban akarva-akaratlanul a labdarúgó pályákra terelte a közélet spontán és nemzeti megnyilvánulásait. Népben-nemzetben gondolkodni immár nem lehetett, de alanyban-állítmányban igen. Ugyanúgy, ahogy parlamentarizmusban, sajtószabadságban őszintén megnyilvánulni tilossá vált, de a pálya gyepén még megmaradt a szabadság halvány esélye. Mindennek jó jellegrajzát adta az 1956-os forradalomnak véletlenül (?) a 30. évfordulóján megjelent Bevezetés a szépirodalomba kötet Egy nehéz nap éjszakája című darabja. Az élet origója kapcsán konstatálja az író az identitáskeresés nehézségeit. Vendégszövegek, újságcikkek, tematikus válogatása: futball, munkaverseny, osztályharc, irodalmi vákuum. Ez adatott meg, egyre lazább keretben az 1980-as évek végéig.
Nagyon nehéz volt mit kezdeni ezek után a „szabadság enyhe mámorá”-val. A Fancsikó és Pinta, a Termelési-regény (kisssregény), vagy épp a Tizenhét hattyúk látszólagos hanyag játékossága, a futball biztonságos mikrokozmosza 1990 után már nem adatott meg. A szabadság szele magával rántotta az irodalom és futball addigi fontosságát, és fel kellett tenni a kérdést: mi a szerepe mindennek utána? Az irodalom és sport immár nem lehetett Magyarország öndefiníciójának kizárólagos eszköze, kénytelen volt azzá lenni, ami. Esterházy – talán a leghatásosabban kortársai közül – igen jól alkalmazkodott ehhez az új helyzethez. A posztmodern irodalom dekonstrukcióra hajlamos attitűdje mögül felsejlett a nyelvi konstrukció egyre bonyolultabb szövete, illetve a morális alapállás megtalálása. Előbbi szinte minden Esterházy-szövegben tetten érhető, szinte a védjegyévé lettek mondatai. Utóbbira talán a Kertész Imre Jegyzőkönyv című művével egy kötetbe szerkesztett és arra reflektáló Élet és irodalom, vagy éppen az ezredfordulón megjelent Harmonia cælestis és az ahhoz „fűzött” Javított kiadás a legeklatánsabb példa. Közben persze sorakoznak a frivol szövegek is, a bagatellek, színpadi játékok, csipkelődések, a művészeti albumokhoz írott szövegek, a közéleti és gasztronómia publicisztikák, a labdarúgással foglalkozó esszék, kritikák, kortársakhoz címzett hommage-ok, filmforgatókönyvek. Kinyílt a tér, nagyobb lett a pálya, megteremtve a lehetőséget a sokszínűséghez, amelyben szemmel láthatóan-olvashatóan lubickolt Esterházy Péter. Ahogy maga mondta, „az irodalom élvezkedő” ágát képviselte. Élvezettel olvasott fel saját szöveget, és más szerzők műveit, nem feledve, hogy nem színészt kell ilyenkor alakítani, tudatában annak ki ő: „élt egyszer egy író, aki maga is olvasó”. Az irodalomban, mint árnyas ligetben sétálgatott, főnemesi eleganciával. A futballhoz, amely végre „csak” futball volt, viszont mindvégig a legteljesebb komolysággal tudott viszonyulni, még ha olykor be is szüremlett ebbe az irónia és a komikum (Semmi művészet, Utazás a tizenhatos mélyére): ez maga a sors. A családé és az egyéné egyaránt.
Magyarország egyik legnagyobb múltú, legfényesebb családja tagjaként nem adatott meg a lehetőség beleszólni az ország sorsába, úgy, ahogy elődeinek, de Esterházy, a publicista minden szavával érzékletesen igazolta közéleti érdeklődését. Miközben az irodalomból látványosan kivonult a napi politika, aközben a folyóiratok hasábjain megteremtődött az írói cselekvés pályája. Esterházy Péter szavának szinte mindig komoly visszhangja volt, akár mellette, akár ellene érvelt is a kortárs szellemi közeg.    
Ami egy kicsit megkésve lépett színre, az a – az elméletileg legkevésbé a szubjektivitás terében mozgó – matematika volt. A Rubens és a nemeuklideszi asszonyok cím már majdnem egy évtizeddel ezelőtt jelezte, hogy fontos számára a – jóllehet a hatvanas évek végén némileg kényszerből – választott szakmája is, ahhoz már nem maradt ereje, hogy egy újabb színekkel gazdagítsa tematikus műveinek palettáját.
Esterházy Péter a nyugtalan nyolcvanas években már felfigyelt az idő, és benne az egyén elmúlásának problematikájára (Idő van, Gothár Péter filmrendezésében), de sürgetően ez a kérdés életének tavaly bekövetkezett drámai fordulata után jelentkezett. Nagyszerű választ adott erre utolsó befejezett művében, a Hasnyálmirigynaplóban: ahogy az ezt megelőző művében sem, most sem szépeleg, hanem egyszerre önironikus és önfeltáró. Betegségrajza „esterházysan” könnyed és ugyanakkor drámai. Mondatai, az utolsó mondatok, sokkal kevésbé bonyolultak, mégis súlyosak. Így sommáz, noha hitével az életre mondott igent: „Úgy halunk, ahogy éltünk. – Ez a vég, amikor bölcsességekhez jutunk.”