És azt ismerik, hogy egy filozófus, két irodalomtörténész és egy muzeológus ül egy asztalnál? Nem? Akkor elmesélem!
Kezdjük talán azzal, hogy Az ellopott tragédia címen most megjelent Rejtő Jenő emlékkötet bemutatójára érkeztek a szellem kutatói, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ahol aztán jól összevitatkoztak azon, hogy hogyan is lehetne elhelyezni Rejtő Jenőt az irodalom történetében. Magáról a könyvről kevés szó esett, de lehet, hogy ez nem is olyan nagy baj, mert Tarján Tamás kritikus, irodalomtörténész szerint a könyvben fellelhető dokumentumok, esszék, tanulmányok hűségesen tükrözik azt a káoszt, ami Rejtő életművét körülveszi.

„Úgyszólván nincs is életrajza, csak legendáriuma”
És, ha már Tarján Tamással kezdtük, folytassuk is vele, annál is inkább, mivel ő írta a kötet előszavát. Ám az előszó előszavaként most azt is elmondta, hogy igazi irodalmárként olyan területtel foglalkozott, amihez nem sokat konyított: „Semmi közöm Rejtő életművéhez” – hangoztatta, majd hozzá tette, hogy „az előszót azért írtam, mert középiskolás koromban szinte mást sem csináltak osztálytársaim, mint Rejtőt olvastak…” Ő azonban, mint afféle irodalmi műveltséggel rendelkező gimnazista, kerülte a lektűrt, s így Rejtőt is kihagyta. Mára azonban úgy véli, hatalmas Rejtő-adósságot halmozott föl, amit az előszó megírásával próbált ledolgozni.
Hogy az adósság le lett-e tudva, arról majd a kötet elolvasása után beszélgethetünk, mindenesetre így már valamelyest sejthető, miféle káosz jelenik meg a kötetben.
Ugyanakkor Veres András irodalomtörténész, lapszerkesztő megpróbálta némiképp helyére tenni a dolgokat, s elmondta, hogy ő, ha nem is Rejtő-szakértő, de azért eleget foglalkozott szerzőnkkel, például, ő írta a Rejtőre vonatkozó gondolatokat abban az irodalomtörténeti kötetben, amelyben először kapott helyet P. Howard. Nos, Veres András ezen a tudományos alapon megállva kijelentette: egyet ért a szerkesztő, Thuróczy Gergely bevetető tanulmányával, hiszen Rejtő Jenőnek „úgyszólván nincs is életrajza, csak legendáriuma.”
És ezzel az egyetértés végére is érkeztünk, mert ami ezután az igazi, élvezetes irodalomtörténeti vita következett.

„Szeretném ezt a legendáriumot megmenteni”
Az életművet megvilágító alapvető gondolat is Veres Andrástól származott ezen az estén: „Sokan feltételezik, hogy a kalandokat ontó szerzők élete is bővelkedik a kalandokban. Ha ez nem igaz, költenek ilyeneket. Rejtőről sok történet él, némelyiket valószínűleg maga indította útjára.” Majd hozzá tette: „Thuróczy Gergely célja leszámolni a legendákkal, amit irodalomtörténészként nagyszerűnek tartom, Rejtő-rajongóként azonban felháborítónak tartom és visszautasítom.” Itt van például az a legenda – folytatta az irodalmár – amely szerint Rejtő kéziratokkal fizetett a kávéházakban.  Thuróczy Gergely szerint ez elképzelhetetlen, hiszen sok a javítás van a kéziratokban, s ezt azt valószínűsíti, hogy Rejtő egy pedáns, megbízható szerző volt. Ez azonban – szögezte le, nem cáfolat, csak feltételezés. Ettől még megeshetett, hogy kézirat-lapokat küldött a kiadónak, hogy ki tudja fizetni a kávéházi számlát. Ráadásul Rejtő akár meg is rendezhetett egy ilyen jelenetet. Volt érzéke a színházhoz… „De akárhogy is, én szeretném ezt a legendáriumot megmenteni Thuróczy Gergelytől.”

„Ha én így olvasom, akkor nincs apelláta”
Lányi András filozófus, esszéista más irányba kanyarított a beszélgetést. Felidézte azt a korábbi véleményt, amely megpróbálta Rejtőt becsempészni az irodalomtörténetbe, azt állítva, hogy Rejtő azért nem ponyva-szerző, mert valójában a ponyvaregény paródiáját írta meg. A filozófus azonban úgy vélte, ezt az ítéletet Rejtő kikérné magának. „Szerintem Rejtő talált egy irodalmi közeget, amelyben a saját irodalmi programját megvalósíthatta. A ponyva közegében engedhette csak szabaddá a maga irodalmi képzeletét. Hiszen ott nem zavar a valóság, szabad teret kap az abszurd humor, megvalósulhatnak a felfokozott képtelenségek, lehetetlen botrányok. És Rejtőnek azért volt szüksége a végtelenül irracionális sztorira, hogy olvasóinak el tudja mondani: a világban semmi nem előre látható, bármi megtörténhet és ez a szerencse.”
Veres András viszont ragaszkodott a paródia-értelmezéshez: „Paródiaként is olvashatók ezek a művek. Bárki bármit mond, ha én így olvasom, akkor nincs apelláta.” Magyarázatként hozzá tette: Rejtő az operett világából érkezett és annak a kliséit hozta magával. Véleményének alátámasztásaként rövid történeti értékelést is hallhattunk tőle. Eszerint Rejtő első könyve, A pokol zsoldosai sematikus légiós történet. Menni vagy meghalni című második kötetében már megpróbál elszakadni a sémától s két részre bontja a mesét, így egy légiós történetet, és egy krimit olvashatunk. A harmadiknak megjelent Fehér foltban hozza Rejtő a nagy áttörést, hiszen itt már a kettős szerkezet párhuzamosan, egymásba bonyolódva fut. Samuel Bronson levelei pedig – legalább is Veres András szerint – egyértelműen paródiák. Így született meg tehát Rejtő saját találmánya, igazi stílusa, a kabaré és a légiós regény egyvelege. Az lehet – tette hozzá –, hogy a szerző e könyveket nem parodisztikus céllal írta, de az is biztos, hogy parodisztikus hatásúak.
Mindezeken kívül persze számos érdekes, szellemes felvetés hangzott el Rejtővel kapcsolatban, s a hallgató leginkább azt szűrhette le a beszélgetésből: el lehet ugyan gondolkodni Rejtő szándékain, irodalmi programján, üzenetén, de a megfejtés mindig személyes lesz, inkább a megfejtőről, mint Rejtőről árulkodik majd.
De talán ez nem is olyan nagy baj.