A Magyarországon kevéssé ismert fehérorosz írónőnek, Szvetlana Alekszijevicsnek ítélte az idén az irodalmi Nobel-díjat a svéd akadémia. A legújabb nobel-díjas szerzőnek magyarul eddig csak két kötete jelent meg, A háború nem asszonyi dolog és a Fiúk cinkkoporsóban című regénye. Pedig az írónő foglalkozott az afganisztáni háborúval és a csernobili katasztrófáról is.
De ne szaladjunk ennyire előre!

Nők a díj körül
Peter Englund a Nobel-díj Bizottság elnöke még februárban beszélt arról, hogy a díjra ebben az évben százkilencvennyolc író jelölését fogadták el, közülük harminchatot most jelöltek először. Ugyanakkor figyelmeztette a döntési folyamatban részt vevőket, semmit nem árulhatnak el a sajtónak, mert a szabályokkal ellentétes, ha egy jelölésre jogosult személy nyilvánosságra hozza, kit támogatna. Jelölést egyébként a korábbi díjazottak, a Svéd Akadémia tagjai, más országok akadémikusai és írószövetségek elnökei nyújthatnak be.
Hogy mégis kiszivárogtatott valaki valamit, azt nem lehet tudni, mindenesetre tény, hogy az egyik leghíresebb fogadóiroda idén a fehérorosz Szvetlana Alekszijevicset tartotta a legesélyesebbnek. Igazuk lett, de lehet, hogy csupán a korszellemet érzékelték, amikor úgy okoskodtak, hogy a legesélyesebb női íróra kell tippelni.
Az előjelek között – amelyekből a fogadóiroda olvashatott – megemlítendő, hogy az elismerés 1901 óta íródó történetében először jelentette be nő a díjazott kilétét. A Svéd Akadémia Titkára, aki az idén először mondhatta ki az irodalmi Nobel-díjjal összefüggésben Szvetlana Alekszijevics nevét, ugyanis most Sara Danius irodalomkritikus. Danius asszony 2013-ban lett a Svéd Akadémia tagja. Lehet, hogy azt is figyelembe vette a fogadóiroda, hogy az eddig kiosztott százhét irodalmi Nobel-díjból mindössze tizenhárom került női íróhoz, ám az eloszlás nem egyenletes. Az utóbbi negyedszázadban javult a trend: a díjak harmada nőkhöz került.
Nos, ebben az évben ismét egy hölgy, a fehérorosz regényíró és oknyomozó újságíró, Szvetlana Alekszijevics kapja az irodalmi Nobel-díjat, a Danius asszony által felolvasott indoklás szerint azért, mert Szvetlana Alekszijevics írásaiban „a fájdalomnak és bátorságnak állít emlékművet”.

Nők a háborúban
És ezen a ponton, hadd idézzek hosszabban A háború nem asszonyi dolog című kötetből néhány olyan mondatot, amelyeket akár a Nobel-díjas írónő ars poétikájaként is értelmezhetünk: „Én a háború után születtem, amikor már benőtte a fű a lövészárkokat, eltűntek a futóárkok, ledöntötték a „háromrétegű födémmel" készült fedezékeket, rozsdavörössé színeződtek az erdőben elhajított katonasisakok. De vajon a háború halálos leheletével nem suhintotta-e meg az én életemet is? Mi valamennyien még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amelyikben kinek-kinek megvan a maga számadása a háborúval. Tizenegy ember hiányzik a rokonságomból: ukrán nagyapám, Petro, anyám édesapja, valahol Budapest alatt van eltemetve, belorusz nagyanyám, Jevdokija, apám édesanyja, a partizánblokád idején pusztult el az éhség és a tífusz következtében, két távoli rokon családomra szülőfalumban, Komarovicsiben — gomeli terület, petrikovi járás — gyerekestől rágyújtották a csűrt a fasiszták, apám Iván fivére, önkéntesként, negyvenegyben eltűnt... Négy esztendő — az „én" háborúm évei. Nemegyszer elfogott a rémület, nemegyszer levert a fájdalom. Hazudni nem fogok: ez az út nem volt számomra könnyű. Hányszor szerettem volna elfelejteni, amit hallottam! El akartam felejteni, de már nem voltam képes rá. Végig naplót vezettem, ezt is felhasználom az elbeszélésemben. Feljegyeztem benne, amit éreztem, amit átéltem, benne van kutatásaim útvonala — több mint száz város, település, falu az ország legkülönbözőbb sarkaiban. Igaz, sokáig haboztam: jogom van-e leírni ebben a könyvben, hogy „én érzem", „én gyötrődöm", „én kételkedem"? Mit jelentenek az én érzéseim, gyötrődéseim az ő érzéseik és gyötrelmeik mellett? Fog-e érdekelni valakit az én érzéseim, kétségeim és kutatásaim naplója? De minél több anyag halmozódott fel az irattartómban, annál határozottabbá vált a meggyőződésem, hogy bármely dokumentum csak akkor válhat teljes értékűvé, ha ismerjük nemcsak azt, amit tartalmaz, hanem azt is, aki elénk tárta. Nem létezik közönyös tanúságtétel, valamennyiben megtalálható annak a személynek bevallott vagy titkolt indulata, akinek a keze a tollat vezette a papíron. És ez az indulat sok év múltán — szintén dokumentum.”

Hős szovjet asszonyok
A regényhez tartozik azonban az is, hogy az 1983-ban befejezett mű évekig nem jelenhetett meg a Szovjetunióban, sőt az írónőt pacifizmussal, naturalizmussal és a hős szovjet asszonyok semmibevételével vádolták, mi több, egy korábbi kötete miatt a szovjetellenesség bélyegét is rásütötték. Szerencsére, Szvetlana Alekszijevics kálváriája nem tartott sokáig. Gorbacsov hatalomra kerülése után a glasznoszty és a peresztrojka szellemében már megjelenhetett a mű, s kötetét azóta harmincöt nyelvre fordították le.
Az egyre népszerűbb írónő egyébként 1948-ban Ivano-Frankovszkban született, fehérorosz apától és ukrán anyától. A család egy belorusz faluban telepedett élt, a szülők tanítóként dolgoztak. Szvetlana már gyermekkorában is írt verseket, és cikkei jelentek meg az iskolaújságban. A minszki egyetem újságírói szakának elvégzése után újságíróként dolgozott, írt esszét, novellát, riportot, de egyikkel sem volt igazán elégedett. A róla szóló beszámolók szerint olyan irodalmi módszert keresett, amellyel a lehető legvalóságosabban írhatná le a történéseket. Ennek szellemében készült el A háború nem asszonyi dolog című, legismertebb műve, amelyben a világháborút megjárt katonanők beszélnek élményeikről, érzéseikről.
A most elnyert Nobel díj átadó ünnepségét hagyományosan december 10-én, az elismerést alapító Alfred Nobel halálának évfordulóján rendezik. A díj mellé nyolcmillió svéd korona, körülbelül kétszázhatvanhatmillió forint jár.