Azt hiszem, olyan kérdés megválaszolására is sor került a Macskákról nem csak macskabarátoknak című rendezvényen, a Kölcsey Olvasókör estjén, a Kódex Könyváruházban, amely kérdést soha, senki nem tett föl, de talán még az sem jutott eszébe senkinek, hogy egyáltalán létezhet ilyen kérdés.

Kacagányt a testőrnek!
Mielőtt tehát belemerülnénk Buda Attila irodalomtörténész Macskatéka című kiadványának, illetve a kötetet gondozó Balassi Kiadó vezetőjében Soóky Andrea gondolatainak bemutatásába, tegyük tehát föl, illetve válaszoljuk meg az ominózus felvetést: Mi köze a kacagánynak Schwandtner Jánoshoz, Mária Teréziához, és az újkori nemzetközi kereskedelemhez? Nos, ne késlekedjünk a válasszal! Íme!
Anonymus Gesta Hungaroruma – amelyet 1666-ban vettek katalógusba a bécsi könyvtárban – hosszas lappangás után 1746-ban jelent meg, mégpedig Schwandtner János kiadásában, Bél Mátyás előszavával. Könyvében a névtelen jegyző megemlíti, hogy a honfoglalók állatbőrökben jártak, azaz – értelmezett a kortárs közönség – nyilvánvalóan kacagányban. Az idea annyira elterjedt, hogy amikor 1760-ban Mária Terézia felállította a magyar királyi nemes testőrséget, már kétség sem merülhetett föl: a nemes legények – ahogy dicső eleink – párducbőr kacagányt kell, hogy hordjanak. Igen ám, de honnan kerüljön a párducbőr? Hiszen Magyarországon, de még a birodalomban sem akadt leopárd, hacsak ide nem számítjuk a korabeli állatseregletek némelyik kivénhedt macskáját… Még szerencse, hogy akkoriban már a Brit Kelet-indiai Társaság vidáman hordta Európába az efféle értékes luxuscikkeket, s így tulajdonképpen nem volt nehéz beszerezni a kacagánynak valót…
Hát így esett, hogy a magyar testőrök kellően ősi viseletben pompázhattak az uralkodó körül.

Minden, amit az a macskafélékről tudtak
Mindezt, s még ennél is sokkal többet derített ki a macskák és macskafélék kultúrtörténetével kapcsolatban Buda Attila irodalomtörténész, aki éveken át gyűjtötte a forrásokat Macskatéka című könyvecskéje oldalaira.
Valójában a kötet egyfajta szórakoztató irodalom – engem Ráth Végh István zseniális művelődéstörténeti gyűjteményeire emlékeztet – de hát kinek, mi a szórakozás… Az mindenesetre tény, hogy a könyvben, gyakorlatilag a hazai írásbeliség megjelenésétől egészen a tizenkilencedik század kezdetéig, mindent összeszedett a szerző, amit az újkor kezdetén a macskafélékről tudtak, gondoltak, vagy feltételeztek a magyar tollforgatók.
Persze az irodalomtörténész – maga is nagy macskabarát – sokkal többet tud a macskákról, mint amennyit a kötetben közreadhatott. A válogatás szűken a magyar macska-művelődéstörténet kezdeteiről mesél, tehát a tizenkilencedik században megjelent tudományos macskológia már nem kapott helyet benne. Mint ahogyan kimaradt a külföldi irodalom is, hiszen azzal együtt – érvelt a szerző – nem egy könyvet, de egy egész könyvtárat kellett volna összeállítania. Mindazonáltal számos ókori, vagy külföldi szerző munkáiból olvashatunk macskákkal kapcsolatos szemelvényeket a kötetben, hiszen ezeket a korai magyar irodalom, tudomány, és sajtó lelkesen tolmácsolta a hazai közönség számára.

Művelődéstörténeti kuriózum
És így már nem is olyan súlyos kérdés az, hogy miként került a kötet a Balassi Kiadóhoz, amely ritkán foglalkozik macskológiával, annál többet tudománnyal. Nos, a művelődéstörténeti kuriózumnak is beillő összeállítás vitathatatlanul bele illik a kiadó szakmai-tudományos profiljába, még akkor is – magyarázta Soóky Andrea –, ha ezt a könyvet nem annyira a tudomány, mint inkább a macskák szeretete hívta életre.
A Kölcsey Olvasókör rendezvénye kapcsán mindezek után két dolgot érdemes megjegyezni. Egyfelől azt, hogy attól még, hogy valaki rajongással szereti a macskákat, s ennek megfelelően hobbiszerűen foglalkozik a macskákról szóló irodalommal, nem jelenti azt, hogy a létrejövő eredmény ne képviselhetne magas szellemi színvonalat, tudományos értéket. A minőség csak az alkotón múlik, s akit az efféle érdekességek szórakoztatnak, az jól is fog szórakozni a könyvet lapozgatván.
Másik tanulságunk pedig az lehetne, hogy gyakorlatilag bármilyen témához kötve feldolgozható a tudomány egy-egy szelete. Hiszen ez a kötet elsősorban azt mutatja be, hogyan gyűlt össze Magyarországon a macskákról és macskafélékről felhalmozódó ismeret, miféle téveszmék, miféle ideák vezettek el a mai tudományos felfogáshoz. S, hogy éppen a macskák révén lehet részünk e kultúrtörténeti kalandban, az a szerző személyes elkötelezettségének köszönhető. Tulajdonképpen ugyanezt megírhatta volna a vaddisznók, a pókok, vagy éppen a nadrágtartók kapcsán is.
Csak persze a macskákat sokkal többen szeretik…