Komoly irodalmi vita bontakozott ki a Tokaji Írótáborban. Olyan komoly, hogy nem is lehet mással leírni, mint egy ide vágó irodalmi idézettel, természetesen Rejtő Jenő tollából:
„Mindig arra kell vigyázni, hogy maga üsse az elsőt, felség. Ez nagyon fontos.
– A katonaiskola szerint is az a harcoló fél van előnyben, aki magához ragadja a kezdeményezést.
– És egy söröskancsót, vagy széklábat. Aztán durr bele!
– Az mi?
– Olyasmi, mint a suhi, csak később gyógyul, és a sérült munkabírását erősen csökkenti… Mindig gyorsnak lenni!
– Napóleon szerint is a gyorsaság fél siker.
– Tüskés Vaneknek is ez a véleménye. Úgy mondja, hogy az nevet utoljára, aki először üt.”
Nos, úgy tűnik, Csender Levente osztja Tüskés Vanek véleményét. Arról ugyan nem szól a fáma, hogy Kukorelly Endre lenyelte-e a fél font bagót, ami a szájában volt, mielőtt bemutatkozott, de hogy nagyjából akkora pofont kapott, mint Rongy Elek, az egészen biztos.

Csülök-díjat Csendernek!
A Tokaji Írótábor megkezdését követően, csütörtökre virradó éjjel a két író kocsmai iszogatás közben szólalkozott össze. Kukorelly túl hangosnak találta Csender Leventét, aki ezen úgy fölháborodott, hogy leütötte Kukorellyt. Az író sebét a kórházban varrták össze, majd az intézmény hivatalból értesítette a rendőrséget is, mert Kukorelly sérülése nyolc napon túl gyógyul.
Az írótábor résztvevői másnap reggel haza küldték Csendert, és természetesen Kukorelly sem tartotta meg csütörtökre tervezett előadását „A polgári-demokratikus átalakulás filozófiái és az irodalom változásai” című szekcióülésen.
Bár Csender kiérdemelte a legnagyobb pofont kiosztó magyar írónak járó Csülök-díjat, azért a székely fiatalembert mégsem olyan fából faragták, mint Rejtő hőseit. A legfrissebb hír szerint, őszintén szánva hirtelenségét, bocsánatot kért ellenfelétől: „Sajnálom a történteket. Kukorelly Endre írói munkásságát tisztelem, költészetét pedagógusként tanítottam. Az incidens pillanatnyi érzelmi túlfűtöttség következménye volt, semmilyen személyes, politikai és egyéb oka nincs. Endrét felhívtam, bocsánatot kértem tőle, amit ő elfogadott. Amint lehet, személyesen is meglátogatom.”
Ezzel az írótábor legbotrányosabb közjátékának történetén túl is léphetünk, s megnézhetjük, hogy a pofozkodáson túl, mivel is töltötte idejét mintegy kétszáz magyar író Tokajban.

Hatalom és piac
Nagy jövő mögöttünk - Elhallgatva és elfelejtve mottóval rendezték meg ebben az évben az írótalálkozót, melyen mások mellett Bíró Zoltán, Granasztói György, Mezey Katalin, Oláh János, Pomogáts Béla, Jerzy Snopek, Vasy Géza, Lezsák Sándor, Márkus Béla, Petrik Béla, Pozsgay Imre, Tófalvi Zoltán és Tőkés László is előadást tartott.
A 42. Tokaji Írótábor témája egyébként záró fejezete annak a 2012-ben kezdődött konferenciasorozatnak, amely a rendszerváltás előtti szellemi mozgásokat vizsgálta, s mára eljutott addig, hogy az 1980-as évek közepétől lezajló fordulatokat, eseményeket és jelenségeket, a rendszerváltás időszakának irodalmi, szellemtörténeti folyamait dolgozza fel.
Az előadások közül Bíró Zoltán keserű végkicsengésű előadása volt igen érdekes. Bíró úgy értelmezte a rendszerváltáshoz kapcsolódó irodalmi folyamatokat, hogy a világháború után az idegen uralommal megtámogatott államhatalom a fiókok mélyére száműzte az irodalmat. 1956 eseményeinek következtében azonban közügy lett a literatúra, a hatalom pedig félt tőle, nagyobb gonddal kísérte figyelemmel. Eltartotta az irodalmat, a könyvkiadókat, de nyíltan tiltott is, ha kellett. A ’90-es évektől aztán hirtelen mindent szabad lett. Az írók közül többen politikusként léptek fel, a tömeghatás, a hajszolt népszerűség, a pártérdekeknek alárendelt szólamok váltak uralkodóvá. Úgy tűnt, ebben az átmeneti időszakban a dolgok a helyükre kerülnek, helyreáll a világ rendje. Nem így lett. A kultúra a piacra került, ahol nem volt hazai vásárlóerő.
Hasonlóan látta az irodalom helyzetét Jerzy Snopek, a tábor egyik lengyel vendége. Ő úgy vélte, az elhallgatás és az elfeledés maga az írói sors. Különösen manapság, amikor az írók társadalmi szerepe csökkent, és ezért vagy a hatalomhoz, vagy a társadalomhoz kerülnek közel. A kettő közül valamelyiket képviselniük kell.
Mezey Katalin ugyancsak a rendszerváltás folyamatait ostorozta, kifejtvén, hogy akik az egypártrendszerből a többpártrendszerbe átvezették az országot, azok nem gondoskodtak a kulturális élet átszervezéséről. Nincs megoldva a kezdő írók bevezetése, aggasztó a kommersz irodalom térhódítása, a folyóiratok finanszírozása…
A borús hangok után üdítően hatott  Vasy Géza előadása, aki a hatalom irodalmi felelősségének kergetése helyett az írói felelősségtudatról, pontosabban a 80-as évek irodalmának működéséről beszélt. Az írószövetség 1981, 1986 között megtartott közgyűléseiről mesélve felidézte azokat a szinte forradalmi pillanatokat, amikor Mészöly Miklós követelte, születhessenek irodalmi társaságok, mikor Eörsi István ironikusan azt javasolta, vezessék be hivatalosan is a cenzúrát, vagy amikor Csoóri Sándor az írók figyelmét felhívta a kor legfontosabb tanulságára:„külön-külön vagyunk valamik, de együtt kevesebbek vagyunk magunknál.”

Hazugság és siker
Lezsák Sándor – közéleti szereplővé lett, politikusnak állt íróink egyike – az Országgyűlés alelnöke, a Lakitelek Alapítvány és Népfőiskola alapítója elsősorban azt hangsúlyozta, hogy az internet, a számítástechnika minden vívmánya ellenére szükség van az élő beszédre, a folyóiratokra és természetesen az író-olvasó találkozókra is. E gondolat szellemében számolt be a népfőiskolai mozgalom eredményeiről, rámutatva arra, hogy a helyi értékek feltérképezése, bemutatása és közkinccsé emelése múlhatatlan feladat.
Pozsgay Imre, aki a rendszerváltás előtt kulturális miniszter, államminiszter, a Hazafias Népfront főtitkára is volt szinte Bíró Zoltán felvetéseire válaszolva mesélte el, hogyan látta ő a rendszerváltást megelőző időszak kultúrpolitikáját.
Pozsgay szerint a régi rendszer állandó legitimációs zavarral küszködött, „hiszen egy hazugsághoz kötötte működését, létét, egy szorongó és állandó önigazolási problémával küszködő rendszer volt."
Ennek ellensúlyozására hozták létre a kor szövetségi politikáját, amelynek célja volt, hogy „trófeaként" gyűjtsék be azokat, akiknek nevével, teljesítményével, tehetségével legitimációt szerezhetett a hatalom. A szövetségi politika azonban nem volt más, mint „lekenyerező politika, azaz nem eszmei és szellemi együttműködés", hanem fogság azok számára, akik besétáltak ebbe az utcába.
Lehet, hogy igaza van Pozsgaynak a múltat illetően, s lehet, hogy igaza van Jerzy Snopeknek a jelennel kapcsolatban. De, ha igazuk van, akkor a múlt és a jelen között csak annyi a különbség, hogy ma az író szabadsága abban áll, hogy eldöntheti: a politikai hatalommal, vagy a piaccal kokettál.

És ez a tanulság csaknem akkora kijózanító pofon, mint amekkorát Csender Levente kevert le Kukorelly Endrének.