1969. július 20-án indult útjára az Apolló–11 amerikai űrhajó három asztronautával, Neil Armstronggal, Buzz Aldrinnal és Michael Collinsszal a fedélzetén, hogy véghez vigyék az emberiség első Holdra szállását. Az eseményt a tévétársaságok a világ minden tájáról élőben közvetítették, ennek volt tanúja Dino Buzzati, olasz író, újságíró is, akit leginkább a Tatárpuszta című regénye okán ismerhetünk, és aki a Corriere della Sera napilap hasábjain tette közzé gondolatait a látottakkal kapcsolatban.

Kép forrása

„A hatalmas, fekete égbolton az az apró, magányosan száguldó dobozka, belsejében három emberrel... azok lelkében, akik átélték, ez az élmény úgy visszhangzik, mintha váratlanul egy hatalmas harang kondult volna meg, és ez a visszhang most már mindörökre velük is marad. Ám csakis azok lelkében, akik a televízió képernyőjén keresztül kísérték figyelemmel az eseményeket, mert a fényképek, filmfelvételek és egyéb tudósítások, legyenek bármily tökéletesek is, fikarcnyit sem képesek érzékeltetni ebből a misztikus, borzongató érzésből.

Bizakodtunk, hogy láthatjuk a „Sas” leszállásának pillanatát, ám ez nem történt meg, és a várakozás, legalábbis itt, Olaszországban, hosszú és nehéz volt. Armstrong Holdra lépését három órára ígérték, majd háromnegyed négyre, négyre, végül negyed ötre. Volt egy gyötrelmes, bizonytalan fél óra, amikor úgy tűnt, a Holdról nem érkezik válasz, így aztán idegeink ismét elernyedtek, s verejtékező bágyadtság lett úrrá rajtunk, a tudat egyfajta tompa zsibbadása, melyben közrejátszottak bizonyos töltelékműsorok, miknek hatására ezek az ünnepélyes órák már-már valami mesterkélt, izzadságszagú népünnepéllyé, egyfajta C kategóriás táncdalfesztivállá fajultak.

Aztán hirtelen a bemondó mögött a képernyőn újabb filmkockák tűntek fel, lebegő fekete alakok homályos foltjai, mintha csak Kline festményeiről léptek volna le. Armstrong ereszkedett le lassan, fokról fokra a holdkomp lépcsőjén: ez már önmagában felfoghatatlan volt! Mindazonáltal valamennyien egy csapásra megértettük, és mindenkit, még a szkeptikusokat is ismeretlen szorongás kerítette hatalmába. Az az érzésünk támadt, hogy abban a pillanatban beléptünk egy végzetes és tiltott ajtón, átléptük a végső határvonalat: a világunkét? Az ismereteinkét? Az életünkét?

Mint amikor – tudom, a hasonlat sántít, mégis annyira jellegzetes – egy spirituális szeánsz közben hosszú várakozás után hirtelen, nyers energiájával megmutatkozik a szellem, s a jelenlévőknek úgy tűnik, mintha átlépnék eddig megtapasztalt létezésük határait, hogy kapcsolatba kerüljenek az árnyak birodalmával. Igen, Armstrong és Aldrin egy másik világba vittek minket, melyet saját szemünkkel láthattunk, ám a tudatunk nem volt képes eligazodni benne.”