Az első oldalon ez olvasható: „Egy adott kor művészetét a kor szellemében, a kor eszközeivel akarjuk művelni, s ha elegünk van a korból, előrefelé indulunk el, nem visszafelé. Az avantgárd nem stílusirányzat, hanem gondolkodásmód és magatartásforma.” A szöveg az 1990-es, 75. lapszám beköszöntője, majd az 1996-os 100. szám beköszöntője következik, azaz, visszatekintés. 

Az első szám 1962-ben jelent meg Párizsban, „igényesen, avantgárd indulattal”, magyarul nem is tudó nyomdai szedőkkel, de magyar ékezetekkel. A fent idézett 1990-es beköszöntő azt a mérföldkövet jelzi, amikor Budapesten is megjelenhetett a lap.

A visszatekintés tehát jogos: Elvesztette-e az új korszakkal funkcióját, jelentőségét az emigráció irodalmát a határon belüli magyar irodalommal eggyé kovácsoló, avantgárd szemléletű lap? A kérdés csak költői tud lenni, hiszen a 75. óta megvalósult 125 lapszám, számos könyv, és irodalmi találkozó. Az avantgárd ugyanis magában hordozza a megújulásra való igényt, így nem tud elavulni, sőt, az avantgárd szemlélet talán sosem volt aktuálisabb és hasznosabb, mint napjaink művészetében, intermediális tereiben, akár hétköznapjaiban is, amikor a rugalmas alkalmazkodóképesség nem csak a túlélés, hanem a jó közérzet és az alkotói szabdság feltétele is.

A bevezetők után A rövid hatvanas évek című képregény villant fel egy-egy történeti érdekességet az 56 utáni korszakból, a lapalapításból. Például Kassák „Még a saját kiállítására sem kapott útlevelet… A képeit kiengedték, őt nem!” Weöres Sándor Tűzkút című kötete kapcsán pedig: „Örömmel kiadjuk… és hogy ebből otthon ne legyen bajod, mondhatod, hogy elloptuk tőled a kéziratot.”

A Magyar Műhely szerzői névsora ma is olyan sokszínű, mint amit Kassák és Weöres egymás mellett szereplése sejtet. A 200. lapszámban olyan szerzők és képzőművészek vonulnak fel, akik évtizedek óta, vagy pár éve, rendszeresen publikálnak a lapban, melyben a vizualitás éppolyan hangsúlyos, mint a gondolatiság.