Ez alkalommal a közelgő anyák napi hangulatra feküdtünk rá egy könyv szerzőjével készült interjú szemlézése mentén, melyben, ha áttételesen is, de megjelenik az anya alakja, illetve az anya és a tinikorú gyerek kapcsolata. A beszélgetés apropója, hogy nemrég magyarul is megjelent az Olga, a papírlány című mesekönyv, melyet Elisabetta Gnone írt. A konyv7.hu újságírója, Szénási Zsófia vele beszélgetett.

Kép forrása

Mielőtt a vele készült beszélgetés részleteibe beavatnánk olvasóinkat, elmondjuk, hogy Gnone úgy véli, hogy mint meseíró rájött: „nagy felelősség olyan gyerekeknek írni, akik esetleg az én meséimen nőnek fel”. Az író kifejtette, hogy ezek a gyerekek, akik könyveit olvassák, hasonlóak a regények főhőseihez, akik olyan problémákkal küzdenek, mint a serdülőkor úgy általában, a lélek törékenysége, a sebezhetőség, a megfelelési kényszer, a bizalmatlanság, valakinek az elvesztése, hogy megtalálják a helyüket a világban, hogy szembenézzenek a problémákkal és hogy éljenek a lehetőségeikkel.

A másik érdekesség, és ez már e sorok írójának benyomása, hogy a szerző olyan mesealak álarca mögé rejtette el magát az Olga-epizódokban, aki jellegzetes anyai alak, ez pedig a nem más, mint „a bölcs Tomeo, a falu fodrásznője, aki azt állítja, hogy Olga a gyerekkora kísérteteiből szövi történeteit, hogy ne kelljen többé félnie tőlük.” Ezekben a mesékben – több máshoz nagyon is hasonlóan – az állatok emberi tulajdonsággal ruháztattak fel, természetesen beszélnek, éreznek, gondolkodnak, és így aztán a legkülönfélébb kalandokba bonyolódnak. Elisabetta Gnone a valóságban is anyatigrisként védi olvasóit, akik vélhetően zömében inkább bakfisok vagy tán még annál is fiatalabbak.

Az OIga, a papírlány magyarországi sikere hasonló a történetfolyam sikeréhez: nálunk 2019-ben fordítói kategóriában ez a mese lett az Év Gyerekkönyve, köszönhetően Todero Anna fordítónak. Olga párhuzamos világokba kalauzolja el az olvasókat, mely világokban a főhős és persze a vele azonosulni tudó olvasóknak az a cél és a tanulság, hogy „meg kell tanulniuk felismerni és elfogadni a saját értékeiket.” A szerzővel ez utóbbi vonatkozásról így beszélt a vele készült interjúban: „Nem mindig egyszerű és magától értetődő megérteni és elfogadni saját magunkat és a körülöttünk élőket. De fontos tudnunk, hogy nem vagyunk egyedül. Már előttünk is sokan végigmentek az úton, és ugyanolyan dilemmákkal kellett szembesülniük, mint nekünk. Megtalálták a megoldást, vagy legalábbis a reményt. A gyerekkönyveknek mindig azt kell sugallniuk, hogy van remény.”