Az emberi kor alkonya, az öregedés, és az azzal való megbirkózás, szembenézés rengeteg írót foglalkoztatott már. Elég csak Oscar Wilde legendás regényére, Dorian Gray arcképére gondolnunk:  „Bárcsak én lennék mindig fiatal, és a kép öregedne meg! Ezért…ezért mindenemet odaadnám. Igen, nincs a világon semmi, amit ne adnék oda. Odaadnám ezért a lelkemet.” Ha mélyen magunkba nézünk, talán belátjuk, hogy néhányan megkötnék azt a bizonyos alkut.

Kép forrása

De miként lehetne ezt a témát empatikusan és méltóságteljesen ábrázolni? Ebben van segítségünkre Tisza Kata új regénye: Egyedül – A szerethető öregedés felé. A történet narrátora és főhőse egy idősödő asszony, egy tudósnő, aki partnere halála után úgy határoz, hogy egyedül éli tovább az életét, és lélektani kutatásainak szenteli azt.

„Sokféle módja van a létezésnek, párban és egyedül is. Én azt a döntést hoztam, hogy egyedül maradok, és a hátralevő időben a gondolataimat rendezem. Olyan erőteljes a párban levés narratívája, hogy deficitesnek éli meg magát mindenki, aki egyedül van. Szeretnék az egyedüllét természetességéről írni, szemben a stigmával, mi arra késztet sokakat, hogy párban maradjanak, akár igaztalan boldogságban." Ez a néhány, mesélő szájába adott mondat akár a foglalata is lehetne a könyvnek.

Tisza Kata 2012-ben védte meg interkulturális pszichológia mesterszakos diplomamunkáját (A belső idő. A szubjektív életminőség időskorban), amelynek alapját – mint később doktori munkájáét is – öregedéstudományi tematikájú kutatásai képezték. Bár a jelen könyv magját ez a dolgozat adja, nem a szokványos módon, szakkönyvként jelenteti meg a szerző, hanem szépirodalmi köntösbe öltözteti, és jegyzetek, hivatkozások, illetve mutató nélkül, pszichológiai regénnyé alakítja.

A vallomásos, intim hangulatú monológ, amely a narrátor halott párjához szól, időről-időre átcsúszik filozofikus és szakmai-pszichológiai eszmefuttatásba. Olvashatunk az öregedés folyamatáról, szakaszairól, testünk és lelkünk elavulásának sajátos problémaköréről, és ehhez az egész létállapothoz való – sokszor a megszokottól eltérő – viszonyulásról is. „...viseljük a veszteséget, de teret is adunk az életnek, a legvégső lehetséges ideig (...) Azonban dolgoznunk kell vele, ez az életünk és egymással a találkozási pontunk is.” Ezzel a gondolattal zárja a szerző művét, amely nemcsak az érintett korosztálynak ajánlható, lebilincselő olvasmány, de a fiatalabbak számára is tanulságokkal szolgál, sőt, segít, hogy nagyobb megértéssel forduljanak az idősebbek – egyszersmind jövőbeli önmaguk – felé.