Megrökönyödésre is alkalmas adalékokkal teli Bán Zoltán András kritikája, melyet a 1749.hu oldalra írt Agatha Christie Életem című naplójáról. A most magyarul megjelent kötetből jó sok idézett található a kritikában, ezzel együtt végül is nem változik semmi, aki eddig is szerette a krimi queen-t, az ezután is szeretni fogja, aki pedig nem figyelte különösképpen, az továbbra sem zárja a szívébe. Ez utóbbira viszont alapot ad Christie több is mint középszerű ars poetica-ja.

Kép forrása

A tavalyi könyvkínálatból toronymagasan emelkedik ki a külföldi irodalomtörténeti kötetek közül az immár magyarul is olvasható Életem, melyet Agatha Christie memoárjának is neveznek. Bán Zoltán András kézben tartva az írólegenda visszaemlékezéseinek gyeplőjét, hol vágtára, hol pedig finomabb galoppolásra fogja azt a soklóerős paripát, melyet a memoár jelent. Ugyanis Christieről ezúttal olyan dolgok derülnek ki, melyekből egy meglehetősen átlagosnak mondható személyiség képe rajzolódik ki.

A cikk felidézi például a memoár azon lapjait, ahol az angol írónő magánéletének pikánsabb, botrányosabb fejezetei találhatók, így többek között szerelmi élete, házassága, válása és krimibe illő eltűnése is. Ez utóbbit persze maga Agatha rendezte, szépen szabályosan, utólag is logikusan, ahogy regényeiben már megszokta.

Talán az egyik legdurvább illúzióromboló coming out-olás a könyvben és a kritikában is, hogy híres, neves regényeit, novelláit, drámáit leginkább az azokért kapott pénz inspirálta. Rém kellemetlen ez nekünk, igazi- és álnaívoknak, naíváknak, hiszen jellemzően európai agyunkra, mégis csak idealisták lennénk. Agatha Christie-t idézve mindez így fest: „Az írást azért élveztem, mert közvetlenül össze tudtam kapcsolni a pénzkereséssel: ha megírtam egy történetet, akkor előre tudtam, hogy körülbelül 60 fontot keresek majd vele, és a jövedelemadó levonása után biztosan számíthattam tisztán 45 fontra. Egyszer például azt mondtam magamnak: »Unom már ezt a ház elé épített télikertet, fedett teraszt szeretnék helyette«. Osztottam, szoroztam, majd leültem az írógéphez, gondolkodtam, és egy héten belül összeállt a fejemben a történet, megírtam, és nemsokára készen állt a teraszom is.” Ugye milyen kiábrándító? Semmi pátosz, semmi misztikum.

A cikk szerzője egy 19. századi kritikát idéz: „Az írás mintegy magasabb rendű harisnyakötéssé válik, csakhogy a serényen mozgó tűk pengése helyett a toll sercegése hallatszik, s az eredmény egy kétkötetes regény, 670 lapon, nem pedig a különösen nyirkos időben megbecsülhetetlen harisnya.”

Az amúgy nagyon is hangulatos, fordulatos kritika mégis kedvet csinál a memoár elolvasásához, hiszen a fenti felütések egész sorozata található benne. Ezek egy másik része Agatha Christie műfaj- és kortársainak le- és megszólásából ered, a krimik királynője nem fogta vissza magát, amikor James Ellroy-ról, Graham Greenről, Muriel Sparkról fogalmazott meg vitriolos mondatokat.

A 1749-en olvasható írás talán legmarkánsabb része, amikor a krimi-irodalom nagy rendszerén belül Christie stílusát a társalgási krimi műfajába helyezi el, amit persze – át nem gondolva, csak átélve – most bölcsen bólogatunk, hogy hmm, well.