„Beethoven sem süketen kezdett el komponálni” - hallottam nemrég a tehetségről szóló zseniális mondatot. Robin Wallace Beethovent hallani - A zene elvesztésének és újramegtalálásának története című könyve majdnem ennyire filozofikus, de inkább persze legfőképpen zenetörténeti írás, melyből a halláskárosodással heroikus küzdelmet folytató komponista élete legkeservesebb és egyben legdicsőbb bő évtizedét ismerhetjük meg.

Kép forrása

Már egy jó ideje, tán években is mérhetően hallgatom a Klassik Pure Beethoven internetes rádióadót, ahol non-stop mennek a bécsi klasszikus művei, különféle változatokban, különféle előadóktól, különféle időszakokból. Fábry Sándor örökbecsű verbálfricskája, a „Beethoven a zene Mozartja”, a művelődéskritikai vonalon túl rámutat a zenetörténet egyik legnagyobb spílerének jelentőségére.
Robin Wallace Beethovent hallani című könyve az öreg Ludwig élete legnehezebb időszakával foglalkozik, amikor a mester elvesztette hallását, de ő ennek ellenére tovább alkotott. Ebbéli írói szándékának pedig nem más az oka, minthogy Dr. Wallace nem mellesleg zenetudományi professzorként Beethoven-szakértésével foglalkozik immár több évtizede. Több kötete is született már e témában, a mostani könyv is ebbe a sorozatba illik bele, amolyan lezárása a szériának. A kiadványban valóban zenetörténeti, zenetudományi szempontok is érvényesülnek, illetve a szerző érzékletes stílussal árnyalja a süketsége miatt különös helyzetbe került zeneszerző alkotói lehetőségeit, ekkortájt született műveinek elemzését. Az író számára a sors nyújtotta – ha mondhatjuk némi bátorsággal és botorsággal – a legnagyobb segítséget, amikor 44 éves felesége egy sugárkezelés miatt először a jobb, majd pár év múlva a bal fülére is megsüketült. Wallace párja képessége elvesztésében és az azzal való együttélés tapasztalatainak birtokában alkotta meg könyvét, melyben rámutat, hogy Beethoven miként alkalmazkodott hallása elvesztéséhez és használta fel belső hallását további zeneművek megalkotásához. Egy ponton kiemeli, hogy a nagy komponista zsenialitását mutatja, hogy az igazi alkotások először a fejében születtek meg, azokat a zeneszerző már előre hallotta, majd újra, amikor a kottafüzetbe le is jegyezte annak minden részletét, és ezek ép hallószervek számára is tökéletes mesterművekként váltak a zenetörténet legbriliánsabb darabjaivá. 
A könyvben természetesen zenetörténeti és elemzés szintjén külön foglalkozik a szerző azokkal a művekkel, melyek abban a több mint egy évtizedben születtek, melyet Beethoven már süketen írt, így a 9. szimfóniát és több zongoraszonátát, közük a méltán népszerű 29. B-dúr, avagy Hammerklavier-t, valamint az úgynevezett Diabelli-variációkat, a Hat bagatell-t, vonósnégyeseket, illetve a 10., befejezetlen szimfóniát.