Tompa Andrea legújabb, Haza című művében jellegzetes 20. századi magyar sorsot ábrázol, melyben fontos elem, hogy „országot váltott, de nyelvet nem”. 

Kép forrása

A kolozsvári születésű, a rendszerváltás óta Budapesten élő író, színikritikus, szerkesztő legújabb regénye többféle vonatkozásban is elemzi a kétlaki életet élő magyar főhőst. Az elvágyódás és visszatérés már-már hagyománnyá váló érzését is körbelengi a több ponton is filozofikus felütésű elbeszélés, de a tájak, az ünnepek, a rokoni és baráti kötődések, a határok, az egymás mellett talán túl szorosan lévő kultúrák emberre való hatása adja a regény fő motorját. A könyvre máris rámozdultak a kultúrkampf szekértáborának harcosai, és faggatni kezdték a szerzőt a miértekről - hogyanokról. Tompa Andrea egyik interjúban így fogalmazott a Haza című új regényével kapcsolatban: „A hazafit többen használják magukra, de ebben is ott visszhangzik az ítélkezés. „Lám, én hazafi vagyok” – ezzel sokszor ki is jelölöm, kik nem azok. A könyvben meg akartam mutatni, hogy ezek nem feltétlenül csak a 19. századi romantikus irodalom szavai, de akár a jelenben is érvényesek lehetnek. Nem könnyű, mert tényleg nagyon erős a háttérzaj bennük, amit a saját bőrömön is tapasztaltam. Voltam én már hazaáruló, románszívű, idegenszívű, megkaptam, hogy inkább menjek haza.” Nem csak az író harcos, karakán személyisége, vagy a folyton jelenlévő Erdély, Székelyföld, Románia, Magyarország kapcsolati hálóban lévő feszültségek, de maga a magyar ajkú területről „világgá mentek” sorsáról szóló Haza című regény is biztosíték arra, hogy Tompa Andreáról és új művéről is szó lesz még egy jó darabig.