Nagy érdeklődéssel vettem kezembe Nádasdy Ádám Milyen nyelv a magyar? című könyvét, melyben oly sok mindenre választ kapunk mi, a nyelvet naponta írásban is használók. Rögtön az jutott eszembe, hogy helyes-e továbbra is úgy írnom, ahogy beszélünk? Szent meggyőződésem, hogy a nyelvtan bemagolt szabályai szerint nem lehet folyékonyan írni, hát még beszélni, de a beszélt magyar írott formába való átültetése (a lá gonzo) számos tévedést és kétkedést oszlathat el. 

Kép forrása

Tovább folytatva Nádasdy „tanár úr” könyvének alapján való elmélkedést, hozzá kell tennem, hogy a Milyen nyelv a magyar? című mű számomra nem hozta fel a mélyből, hogy melyik néppel, vagy földrésszel kell most nagy hirtelen azonosulnom, hanem - folytatva a fentieket - igenis az élő, használatban lévő nyelv alapján határoznám meg nyelvazonosságomat. Nádasdy Ádám azért ennél sokkal türelmesebb és alaposabb, és kötetében bizony „utána megy”, hogy végül is akkor most szittya, hun vagy finnugor rokonsággal bír a magyar nyelv. Ugyancsak kitér a szerző a nyelv és nép útja során felszedett szomszéd népek, nyelvek jövevényszavaira, kifejezéseire, szófordulataira. Külön kitárgyalást kap a számomra oly fancy-nek tűnő szociolingvisztika felőli megközelítés, melynek során Nádasdy a magyar nyelv önmagával való összehasonlításra utal inkább, mint más nyelvekkel való tükröztetésére. 
A könyv tehát olvasmányosan és viszonylag könnyedén kínálja a nyelvtörténet és társtudományi szekció megannyi Nádasdy-féle értelmezését, a „tanár úr”-tól megszokott kellemesen szigorú és üdítően intelligens módon. A filozofikus és mesterségbeli gondolkodásra késztető kötet egy kis abszurdumon keresztül is rávilágított számomra a magyar nyelv 21. századi értelmezésének, elemzésének és működési szabályainak fontosságára, jelesül, hogy ebben a mostani, nyájimmunitást oly sokszor emlegető időszakban például méltán hívhatnánk az olvasót „nyájasnak”, mégsem fertőzzük őt össze, se rosszul, se jól.