Bő húsz évvel első önéletrajzi műve, a Salvador Dalí titkos élete című 1942-es kötet megjelenése után a puha óráiról, festett vagy bronzba öntött rinocéroszairól, excentrikus őrültségeiről, valamint polgárpukkasztó és/vagy önreklámozó akcióiról elhíresült festő ismét a nagyközönség elé tárta életének eseményeit. 

Kép forrása

Itt csak néhányat említünk meg ezek közül, de reményeink szerint ennyi is meggyőzi a leendő olvasókat arról, hogy a könyvet lapozgatva egy pillanatig sem fognak unatkozni. Dalí tehát az 1952 és 1963 között vezetett naplójában többek között beszámol arról, hogy étkezés végén mindig betesz egy szem szőlőt a bal fülébe; egy alkalommal festés közben – a rátelepedő legyek hatására – hallá változott; egyetlen óra alatt kitalálta a bálnacsigolyák hatvankétféle alkalmazási lehetőségét. S ha ez még nem volna elég, hozzátehetjük azt is, hogy Dalí – saját bevallása szerint – „a permanens szellemi erekció állapotában” élte napjait, és ennek köszönhetően számos zseniális felismerésre jutott. Többek között rájött arra, hogy „a teherautó a mítosz katalizátora”; „a csigának meg El Grecónak önmagában nincs semmi íze”; „az univerzum struktúrája, minden méretbeli különbség dacára, a perpignani állomáséra hasonlít”.
Az Egy zseni naplójának bevezetésében Michel Déon francia akadémikus egyebek között azt írja, hogy ez a napló „emlékmű, amelyet Salvador Dalí önnön dicsőségére emel. Szerénységet hiába is keresnénk benne, annál megkapóbb az őszintesége.” Nos, nehéz volna ennél rövidebben és pontosabban összefoglalni e könyv lényegét. Dalí valóban meggyőződéssel hitte és számtalanszor kinyilatkoztatta: a szüleitől azért kapta a Salvador keresztnevet, mert az a küldetése, hogy a modern festészet megmentője, „megváltója” legyen. Naplóját olvasva azonban rádöbbenünk arra is, hogy mennyi munka, mennyi ötlet és micsoda ravaszság kellett ahhoz, hogy a világ ezt el is higgye neki.