Lator László A megmaradt világ című kötetét olvasva az jutott eszembe többször is, hogy milyen ritkaság költőktől általában a költészetről vagy saját költészetükről készült tanulmányszintű vallomást találni. Egyfelől műhelybe csöppenünk tehát, amikor az Emlékezések alcímet viselő könyvet kinyitjuk és elmerülünk benne.

Kép forrása

A mindig magas színvonalat és színes, érdekes, progresszív vonalat képviselő Európa Kiadó ezúttal így okolja meg CD-melléklettel kiegészített könyvét: „Lator László Kossuth-díjas költő, műfordító, esszéista, az elmúlt bő félévszázad egyik legnagyobb formátumú alkotója. (…) Tucatnál is több nyelvből hatalmas fordítói életművet hozott létre. A bölcsészkaron költők és műfordítók nemzedékeit tanította a mesterség szakmai fogásaira, a Színművészeti Egyetemen színeszeket és rendezőket nevelt az irodalom szakszerű értésére.” 
A 2012-ben kiadott kötet ezüstös színű, fényes borítója utal a beltartalom értékére. A kényes porcelánokhoz hasonlító készlet, mely Lator László A megmaradt világ című könyvében csillog, a szerző bevallása szerint is vegyes összetevők elegye. 
A könyv lapjain tényleg megelevenedik az alkotó élettörténete, de azokat nem feltétlenül időrendben hozza elénk, ráadásul, egyszerre meséli el a klasszikusan huszadik századi magyar sors világégések és dúlások közötti hányattatásait és rá-rátér költészete egyes darabjaira az elemzés utólagos igényével. Ekkor az emlékező költő, műfordító átmegy tanítóba. Szinte látjuk az ifjú nemzedékekre pillantó tekintetét: látjátok, így is lehet, így lehet. 
A háború utáni magyar irodalomtörténet eddig tán kevésbé ismert fejezetei bontakoznak ki előttünk úgy, hogy Lator, az 1955-től az Európa Kiadó latin csoportjának szerkesztőjének, főszerkesztőjének személyes sorsa is megelevenedik előttünk. A kötethez írt előszavában, a zsenikhez méltón szerényen így szabadkozik: „Úgy képzelem, írásom félig-meddig esszé, szándéktalan önelemzés, ki kellene belőle derülnie, mi, mikor, miért épült bele szellemi szervezetembe.”