Most, amikor a felvilágosodás európai feltalálóinak országában immár csupán szülő1-nek és szülő2-nek nevezik a gyermekek anyját és apját, egyszerűen nem tudok mit tenni, mint… a gyerekekhez fordulni. Aki édesanya és édesapa és/vagy nagypapa, nagymama, az tudja, hogy mi az a bölcsesség, amiről beszélek, tudja, hogy mi az, amiért most a gyerekekhez kell fordulni. Mondják ki ők is, hogy kik vagyunk mi. Macskássy Kati és Fekete Anna Mi mondtuk… Anyuról és Mi mondtuk… Apuról című páros kötete remek definíciógyűjtemény. 

Kép forrása

A bevezetőben említett könyvpár a kilencvenes években került kiadásra, személyes okokból én most a Mi mondtuk… Apuról című kötetet választottam. Történet ugyanis, amikor lányom tíz éves volt, fél éves külhoni kiküldetésre mentem, s azon töprengtem a hosszú út előtt, hogy mit hagyjak itthon magamból egyetlen csemetémnek. Macskássy Kati és Fekete Anna fenti könyvét választottam, s mivel elég szentimentális vagyok, ezért magamnak is megvettem az útra. A könyv jó szolgálatot tett, a benne lévő kedves gyermek-mondatok és gyerekrajzok, melyek mind-mind az Apu témáról szóltak, s komoly erőt adtak, de persze remélem lányom is sokat merített belőle, vagy tán csak merengett róla... 
A szerzők így írtak édesanyát és édesapát bemutató könyvpárukról: „A gyerekek többet tudnak rólunk szülőkről, felnőttekről, jobban látják hibáinkat, erényeinket, mint gondolnánk. Megértőbben és összetettebben képzelik el a szülő – gyerek kapcsolatot, és a sokszor kényelmesen készen lévő sablonok helyett inkább az igazi párbeszédre van szükségük.” 
Nos, ezt az igazlátó könyvet több ezer budapesti és vidéki gyerek fogalmazása és rajzai, festményei alapján készítették. Nincs értelme és nincs is jogunk, hogy elvitassuk tőlük látásuk helyességét, ahogy szerintem nincs jogunk a legszebb magyar kifejezéseket – apa, anya, édesapa, édesanya, apu, anyu – szavakat valaha is kitörölni beszédkészletünkből. Mert azzal nemcsak a szavaktól, de a nagyon is valóságos apától és anyától fosztjuk meg a gyerekeket.