Diktatórikus kánon

A „Lennin összesen” és Hitler festményein túl kevés ismeret lapul az átlagember fejében arról, hogy a történelem nagy diktátorai miként alkottak, ha éppen alkottak. Daniel Kalder, brit szerző rájött, hogy a diktátorok története egyben az írásművészet története is, már amennyiben elfogadjuk, hogy a diktátorok irodalmat is írtak szabadidejükben. A pokoli könyvtár egy újszerű elemzése a diktátoroknak, azoknak, akik főleg a 20. században tollat vagy írógépet (netán írnokot) ragadtak, hogy papírra vessék prózai vagy lírai elképzeléseiket.

Kép forrása

Ez esetben jó kérdés lehet, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás, azaz az írómániás ember, akiből később diktátor lett, vagy a diktátor, aki aztán íróvá avanzsált? És máris itt az újabb – kissé infantilis kérdés: az írás teszi az embert diktátorrá vagy a diktátorságból fakad az írói véna? Nos, Daniel Kalder ezekre a nem túl ügyes kérdésekre is felel, hiszen A pokoli könyvtár című munkája a terrorállamok elsőszámú vezetőinek erősen vitatható minőségű, bár kétségkívül nem kis mennyiségű írásaival, regényeivel, verseivel, cikkeivel, (ál)tudományos értekezéseivel foglalkozik. 
Kalder, a 74-es születésű brit publicista, aki korábban még kormányhivatalnok is volt, 2006 óta ír különféle tanulmánykönyveket. Módszere mindig ugyanaz: egy addig fehér foltnak számító témát jár körbe kötetében, melyet ügyesen ismeretterjesztő igényességgel és olvasmányos, gördülékeny stílussal, s persze a híres angol humorral fűszerez. 
A pokoli könyvtárban ez utóbbiból a téma okán azért kevesebbet adagol, mindenesetre, a prózai és lírai mélységekből az olvasókra támadó diktátorok írásművészete elég abszurd önmagában is. Hitler, Mussolini, Mao, Saddam Hussein, csak, hogy a legnagyobb „géniuszokat” említsük, Kalder sorra veszi az önjelölt népvezérek irodalmi, netán másjellegű írásbeliségét, munkásságát. Nem sok köszönet van ezekben. Tény, hogy a szerző, miként maga is megállapítja egy helyen, ez az első ilyen könyv – becenevén diktatórikus kánon – mely a diktátorok irodalmi kirohanásaival foglalkozik, gyűjteményes, elemző módon.  A kötet egyik legnagyobb erénye, hogy a kielemzett írások révén a kegyetlenségeikről elhíresült vezérek újabb pokoli bugyraiba nyerhetünk bepillantást. Nem kissé perverz a dolog, ha belegondolunk, mivel az emberi élet szépségeiről versében, regényében éppen áradozó alkotók valójában tömeggyilkosok, népek és földrészek tönkretevői, az emberiség leggyalázatosabb példányai.