Olivia Laing A magányos város című könyvének rendkívül lényegre mutató alcíme van: Kalandozások a magány művészetében. Na, most én ezen az egy címen gondolkodom már egy fél napja. Ezek szerint a magány művészet? Mert sokáig úgy gondoltam, hogy inkább átok, de legalábbis valamiféle olyan dolog, ami rossz, ami nem kívánatos velejárója az emberi létnek. Laing könyvével rácáfol erre.

Kép forrása

Mondják, hogy a börtönben lévők inkább vágynak a kellemetlen szobatárssal való együttélést, mint a magánzárka magánymérgét. Ez utóbbi ugyanis a legelviselhetetlenebb. Vagy hallottam szociális területen dolgozó ismerőstől, hogy a legtöbb hajéktalannak fekélyes a lába, mert ezek a lábak sehova se viszik őket, mert nincs senkijük, végtelen és céltalan magányuk testük önsebesítésében ütközik ki. 
Laing mégis úgy fogalmaz: a magány művészet. Aha. Tehát azért az ő értelmezése szerinti művészi megfogalmazású magánynak – és itt ő a nagyvárosi magányról ír tulajdonképpen – vannak feltételei. És valóban, a kötet szerzője olyan művészeket állít középpontba, akik a nagyvárosi nyüzsiben voltak az adott szcéna messzire világító csillárjai, akikért sokan rajongtak, akiket sokan ismertek, sokan kedveltek, imádtak – és mégis magányosak voltak. Olivia Laing nem a már-már közhelyes „társas magány” témájából merít, noha nem erről értekezik, hanem egy speciális, mondhatni emelkedett, talán csak az aszkéta szerzetesek által megélt, meditatív magányról, melyet ő művészinek fogalmaz. A könyvben többek között Henry Darger, Edward Hopper, Andy Warhol, David Wojnarowicz a példa, olyan képzőművészek, akik nemcsak markánsan, szívesen és érzékien ábrázolták a nagyvárosi magányt, de részesei is voltak ennek az életmódnak. Autentikus forrásokhoz nyúlt tehát a szerző, aki a veretes hitelesítők hatásai ellenére mégsem morózus, depis tanulmánykönyvet írt, hanem egy különösen okos látleletet a huszadik századi metropoliszokban hömpölygő élet folyamában úszó lelkekről.