Dobjon hátba baltával az Olvasó, de így öregségemre megkedveltem az esszéköteteket. A korommal összefüggő másik ilyen perverzióm a fák hatványozott lájkolása, így aztán, amikor ráleltem Peter Wohlleben A fák titkos élete című esszékötetére, majdhogynem bemohásodott északi felem a nagy örömben. 

Kép forrása

Wohlleben egy kicsit az erődtudományok Charles Bukowski-ja, aki közel ötven éves koráig mit sem tudott arról, hogy ő író. Ebbéli készségei akkor váltak valósággá benne, amikor a negyvenes évei elején berágott akkori munkahelyére, egy németországi tartományi erdőfelügyelőségre, mivel nem találta őket elégségesnek arra, hogy a fák védelmében felügyeljék azokat. Az új agilitást nyert erdőgazdálkodó ekkor kitört a megszokott rendszerből, saját természetvédő elképzelései szerint kezdett élete új projektjébe: a fák megmentésébe, mi több a fák megértésébe. 
Na, mert, hogy Wohlleben szerint a fák, hasonlóan az emberekhez, éreznek, kommunikálnak, sőt, segítik egymást és emlékeznek is. Ez utóbbiról némi illusztrációt láthatunk Enyedi Ildikó Simon mágus című lírai hangvételű filmjében. A német fatudós A fák titkos élete című könyvében több évtizedes erődben eltöltött szakmai munkássága összegzését, tapasztalatait tárja elénk. S valóban titkokat árul el, olyanokat, melyeket csak szuggesztív és nem feltétlenül happy enddel végződő mesékben olvashatunk. Csupa-csupa érdekes és izgalmas felfedezés várt tehát ránk Wohlleben kötetében, flórabéli csodák, dús vegetációk korántsem vegetatív viselkedése, tudomány és fantasztikum mezsgyéjén, sok-sok valósággal fűszerezve.