Mottósítva e címbéli kettőt találjuk Cserna-Szabó András 77 magyar pacal című új könyvében. A megosztó ételféleség már oly sok bántást kapott, hogy ideje volt, hogy valaki a pártját fogja és kikutassa kultúrtörténetét. Az pedig, hogy a magyar gasztrohistória fejezeteinek zöme összefügg a nagy magyar történelemmel, nos, az talán senkit sem lep meg. Ebből fakadóan kijelenthetjük: ha ismered a pacal történetét, akkor ismered a magyarokét is. 

Kép forrása

Aki szombat délelőttönként a Kossuthon belehallgat Vinkó József Szellem a fazékból című rádiós magazinjába, annak semmi kétsége nem lehet afelől, hogy a magyar történelem és a művészettörténet szerves része a konyhakultúra. 
Ezen a csapásirányon haladva alkotta meg új könyvét Cserna-Szabó András is, aki kollégájához hasonló ínyenc ízléssel és konyhakész alapossággal teremtette meg a pacal korrekt profilját. A szerző láthatóan két okból állt neki e nemes, bár minden bizonnyal nem mindig hálás feladatnak: leválasztani a pacal köré telepedett rossz hiedelmeket, félreértéseket és megmutatni ennek az ételnek konyhaművészeti szempontból nemes eredetét, a gasztrohistóriában elfoglalt jelentős szerepét. A kötetben távoli századokig, egészen pontosan az ókorig utazhatunk a különböző állatfélék gyomoralapú ételeiről szólva, vagy ha eltúlozzuk, akkor mondható: a pacal egyidős az emberiséggel, a homo sapiens gyomra mindent befogadott, akár a gyomrot, avagy a pacalt is. 
A kötet szerzője nemcsak a pacal kultúrtörténetének leírásával igazolja eme ételremek létjogosultságát, de az amúgy megosztó ételkülönlegességről, akárcsak a lecsóról, számos, szinte házankénti, háztartásonkénti, családonkénti receptet ad közre. Az a szindróma pedig talán sokak előtt ismert – és én éppen ezért ajánlom bátran – hogy evés közben jó olvasni, avagy olvasás közben jó enni, ezért vegyük e könyvet magunk és a pacalos tányér elé, és ne csukjuk be a szemünket, úgy falatozzunk!