A reneszánsz festészet egyik legellentmondásosabb alakja Michelangelo Merisi da Caravaggio itáliai alkotó volt. Az 1983-ban elhunyt Robert Payne, angol író Caravaggio élete címmel azt a megoldást választotta, hogy egyes szám első személyben számol be a legendás reneszánsz alkotó „életgyónásáról”, pályafutása legfontosabb állomásairól.

„A fékezhetetlen, hirtelen haragú, bármi-áron is igazságot követelő, mindenben sértést, megaláztatást sejtő férfi, aki nem egy alkalommal még vélt sérelmeiért is a tőrével vett elégtételt, kiváló lehetőséget nyújt ahhoz, hogy életének és művészi munkásságának puszta ténysorozatával alkalmul szolgáljon a reneszánsz forrongó világának bemutatására.” Így fogalmaz egy helyütt a kötetről beszámoló kritikusok egyike, s valljuk be, ekkor is feltűnik belső filmvásznat álmodó lelki tekintetünk előtt Derek Jarman kultikus mozija, a Caravaggio. 

A festő élete sok tekintetben volt fordulatos, tekervényes, s mondhatni zavaros. Jelleme és erkölcsisége hektikusnak mondható, de akit ez bánt, használja a rapszódikust akár. Egy biztos, a kötetből, mely egy bíborosnak tett életgyónás során elmondottakon alapul, kiderül, az is ami a lényeg: miért vált Caravaggio a festészett új Giotto-jává, avagy egy új perspektívájává, mely egész váratlan, profán, mi több világias, testközeli, s fölöttébb érzéki kontextusba helyezi az eladdig legszentebb kifinomultságot igénylő témákat. Caravaggio maga volt az ellentmondás, aki mégis csak emberközelbe tudta hozni az evangélium több fontos, ismert jelenetét, s aki így mégis csak a római katolikus egyház, s a pápa hivatalának kiemelt, s kedves, pártolni, védeni való szolgája lett. Művészetéről, életéről, hamisságával igazságot is szolgáltatni tudó nyers, szókimondó stílusáról, valamint megannyi érzékenységéről is sokat olvashatunk, ahogy Payne, a művész alakja megformálása ürügyén a reneszánsz egyszerre szelíd és humanizmus felé nyitó korszakáról is szép képet fest.