És bár készült már több dokumentumregény a prostituáltakról, de miként oly sok minden, ez a „szakma”, a prostitúció is változott. No persze, alapjaiban nem, hiszen a pénzért kínált és vásárolt szex nem változott, de a téma szociális, társadalmi háttere még inkább a szegénység, a kényszerűség felé mutat. Munk Veronika Kéjutca című könyve az egyik legnépszerűbb német örömnegyedről szól, egészen pontosan arról az utcáról, ahol a legtöbb magyar lány található.

Kétféle ember van: az egyik ismeri a prostitúciót, a másik pedig kíváncsi rá. A kissé tömör megfogalmazás legalább annyira otromba, mint maga a kurtizánok élete. Munk Veronika ennek a rossz sorsnak járt utána, de nem egy átfogó, mindenre kiterjedő riportregényt készített, hanem egy helyet, mégpedig a németországi Bremerhavenben található Lessingstrassét és az ott élő magyar prostik életét rajzolta meg. A főként Kelet-Magyarországról ide érkezett fiatal lányokat stricik, kitartottak védik, s ők azok, akik beosztják a lányok pénzét, s akik gyakorlatilag minden percükkel elszámoltatják a kiszolgáltatott fiatal nőket. Munk Veronika könyvéből nemcsak a külső szemlélő számára totálisan igazságtalan rendszer részletei derülnek ki, hanem a lányok sorstörténete, szociális előélete, sőt szerelmi életük minden különös és nagyon is hétköznapi mozzanata. A Kéjutca nem egy vidám riport, és nem is egy álságos, netán ítélkező dolgozat, hanem elsősorban az empátiára építő, és a naturális, szociografikus ábrázolással érzékeltető korrajz. Nagy és még nagyobb emberi drámák egész láncolata, hiú ábrándokról, a jobb létért odaadott női testről, a Stockholm-szindróma-szerű érzelmi kötődésről, a csalódottságból táplálkozó fájdalmakról és arról, hogyan lehet naponta akár több tucat férfival lefeküdni, a testi és lelki sérülések veszélyének tudatát figyelmen kívül hagyva.