Beck Weathers Túléltem az Everestet című regénye talán az egyik legkülönlegesebb a világ legmagasabb hegycsúcsának megmászásáról szóló kötetek sorában. Már csak azért is, mert a szerző közel két évtizedig hallgatott a történetről. 1996-os tragédiája óta – amikor azt híresztelték, hogy a Mount Everesten lelte halálát – nem-igen mondta el, mi is történt vele és társaival valójában.

Némi hatásvadász csúsztatással úgy is jellemezhetnénk Weathers történetét, hogy „az ember, aki hegyre ment fel és a halálból jött vissza”, igaz, hogy a mániákus hegymászó végül nem jutott fel a világ tetejének számító Csomolungmára. Ugyanakkor az a tény, hogy a csúcsot megközelítve – egy balszerencsés fordulatnak, expedícióbeli társai kishitűségének és szakmaiatlanságának köszönhetően – a klinikai halál állapotába jutott, ahonnan mégis visszatért. Beck Weathers históriája a lehető leghitelesebb és legszemélyesebb, rajta keresztül az avatatlan olvasó olyan belső, lelki területekre juthat el, amely az író rendkívül szuggesztív és szubjektív elmondása, leírása alapján kap meg. Az amerikai hegymászó nem minden részletre kiterjedő szakmai könyvet írt a Mount Everest 1996. májusi csúcstámadásáról, hanem egy sok-sok apró emlékszilánkból és személyes élettörténetének puzzle-darabjaiból, valamint természetesen a tragédia immár két évtized után feldolgozott részleteiből áll. Weathers fagyási sérülései két kezét és arcát is érintették, súlyos sérülései ugyan többnyire begyógyultak, a hegymászó mégsem épült fel egészen addig, míg el nem mesélte a világnak, hogy milyen érzés volt, amikor később, visszatérve a klinikai halálból, rájött, hogy társai magára hagyták. A történet jó oldalának szereplői végül feloldják ezt az érthetetlennek tűnő helyzetet: a bajba jutott hegymászó segítséget kérő és hozó felesége, valamint a mentőhelikopter legénysége, akik végül lehozták Beck Weatherst a fagyos pokolból. Aki elolvassa ezt a könyvet nem fogja megtudni, hogyan kell ilyen magas hegyeket megmászni, de meg fogja érteni, hogy mi a szépség és a jó benne.