A nemrég magyarul is megjelent Rita Cirio-féle Federico Fellini című kötet az autentikusság igényével bír. A szerző ugyanis a rendezőlegenda halála előtti utolsó teljes évet együtt töltötte Fellinivel, s a vele ez alatt az idő alatt készített életrajzi témájú interjúkat egybefűzve adta közre.

Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt arról írtam a kedves olvasóknak, hogy milyen autentikus és egyedi Charlotte Chandler Felliniről szóló életrajzi könyve. Ugyanakkor most egy másik ilyen akadt a kezembe, és mit tagadjuk Rita Cirio kötete meggyőzőbb. Ezzel persze nem tompítani akarom a másik biográfia jelentőségét, de az 1945-ös születésű Cirio által jegyzett interjúkötetben valóban „élő egyenesben” maga Fellini beszéli el az Espresso című hetilap újságírójának életéről. A kötetnek tulajdonképpen pont ez a patinája: ahogy az 1920-ban született Fellini csak mesél és mesél, a már gyerekkorában magába szippantott moziimádatról, a filmalkotói pályafutása különleges és meghatározó epizódjairól, az érett korúvá vált filmrendező egyéni vizuális látásmódjának kialakulásáról illetve a mára legendássá és klasszikussá vált művekről. Az olasz filmművészet egyik legnagyobbja ezek mellett családi és szerelmi történeteket is mesél, vagy éppenséggel olyan sztorikat, anekdotákat, melyek a vele együtt dolgozó híres filmszínészekről, alkotótársakról szólnak. Cirio és Fellini kötetlen, mondhatni baráti beszélgetéseket folytat, melyekben nemcsak a színes és gazdag alkotói múlt, hanem legendás olasz művész életfilozófiája is elhangzik, leíródik. A neorealizmust és szürrealizmust műveiben vegyítő filmrendező minden műve terítékre kerül a kötetnyi interjú során, így többek között az alkotói folyamat részleteire derül fény az Országúton, Az édes élet, a 8 és fél, a Satyricon, a Róma vagy az Amarcord kapcsán.