Életének hatvanötödik évében, tragikus hirtelenséggel elhunyt Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth-díjas zongoraművész, zeneszerző, karmester. A világhírű zongoraművész 2004 januárjában a cannes-i Midem fesztiválon életműdíjat kapott, és átvehette a francia művészeti érdemrend lovagi fokozatát, 1997 óta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatójaként dolgozott.

„Kocsis Zoltán zenei óriás volt, a ritka zsenik egyike. Hatása egész generációjára felmérhetetlen” – írta a Facebookon közzétett rövid méltatásában a vasárnap elhunyt zongoraművészről Fischer Iván Kossuth-díjas karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója.
A nagyszerű művészről több kötet is megjelent az elmúlt években. Fáy Miklós Kocsis Zoltán – Vendégségben című könyve egyfajta napló, amely a rendkívüli alkotó egy esztendejét kíséri végig. A Kocsis Zoltán 60 – Juhász Előd mikrofonja előtt című kötetről így ír a szerző: „Ezt a könyvet Kocsis Zoltán hatvanadik születésnapja ihlette. Belső ösztönzést érezve nem térhettem ki a nem mindennapi lehetőség elől. Hiszen több évtized alatt, rádiós és televíziós munkám során nálam a legtöbbször szereplő művész vitathatatlanul ő volt.”
Hasonlóan beszélgetéseket tartalmaz a Zene, zene, zene címen kiadott könyv, amelyben, alcíme szerint Kocsis Zoltán zongoraművész, karmesterrel beszélget Simon Erika.
Méltó megemlékezés, ha ide másoljuk a zseniális zeneszerző egy tartalmas gondolatát, amely úgy érinti az elmúlás témáját, hogy közben a zenei élet megújulásáról, a tehetségek jelentőségéről is beszél: „Azt nem tudom, hogy a zene kultúrája meddig lesz eleven, milyen részét fogja át a történelemnek, egyáltalán lesz-e mindig zene valamilyen kultikus formában. Milyen boldog lett volna Liszt Ferenc, ha hallhatja azokat a műveket, amelyek az ő munkásságának a beteljesítését jelentik, illetőleg az ő útkeresésének a végső rátalálásait testesítik meg – ez nem adatott meg neki. Természetesen minden korszakban azt hiszik, hogy a zenének már vége van, már minden meg van írva, és nem lehet továbblépni, erre szoktam én azt mondani, hogy aztán jön egy nagy egyéniség, aki nagyon meg fog lepni minket. Megjósolhatatlan az, hogy meg fognak-e születni azok a remekművek, amelyekre egyébként valószínű igény is lenne. Van igény és nem jön létre, azután váratlanul mégis megszületik... Schönberg a századforduló utáni években előállt egyre modernebb munkáival, akkor senki sem gondolta azt, hogy öt-tíz éven belül egy Stravinsky még sokkal jobban meg fogja rengetni a zenei világot, mint ahogyan Schönberg tette. Ez megjósolhatatlan, itt tényleg csak egyben bízhatunk: az emberben magában.”