„Irodalom és más efféle lom. És mégse búsuljatok. Olvassátok, nem akármit olvastok, mert nem akárkit olvastok majd. Ez Vágvölgyi írása. Nekem már ezer éve öröm kézbevenni, bármit tesz elém, cikket, úti beszámolót, reflexiót.” Így ajánlotta Jancsó Miklós filmrendező Vágvölgyi B. András 2002-es, Neondélibáb című kötetét. És valóban, a Neondélibáb nem akármi.

De, hogy több is szóljon Vágvölgyi mellett, akkor legyen: kötete egy remek gyűjtemény a különböző ötleteiből, filmforgatókönyveiből, útleírásaiból, szocreál novelláiból, placebo film projekt leírásaiból, posztmodern prózáiból, japanológiai szösszeneteiből, klasszikusokat utánzó stílusgyakorlataiból, egyszerre absztrakt és kísérletinek számító írásműveiből és az úgynevezett B-movie kultuszról szóló tanulmányaiból és eszmefuttatásaiból.
A szerteágazó érdeklődésű és tehetségű, megannyi ultramodern írásműfajt egymaga tolmácsoló Vágvölgyi már nem először és nem is utoljára bombázta a közönséget szellemi kalandokra csalogató kiadványaival. Legutóbb megjelent könyve, a Pazar évek sötétben zömében önéletrajzi történet, a Neondélibáb pedig vegyesen ez is, az is, hiszen igen, különböző egymástól független témájú fejezetekből áll. Az összekötő kapocs a 2005-ben elhunyt gonzo-pápa, Hunter S. Thompson íróvarázsló által feltalált „gonzo”, mint műfaj. Jó lenne megfogalmazni mi az a gonzo, de most legyen elég annyi, hogy a gonzo arra hasonlít, amikor azt mondjuk, hogy na, ez a mai volt életünk legfurább napja, amikor minden kívánságunk teljesült, amikor minden vad dologban benne voltunk, amikor minden szabályt áthágtunk, és amikor minden létező embert, akit csak elértünk, megbotránkoztattunk és minden egyes percében a napnak halálos veszélyben voltunk.
A Neondélibáb Vágvölgyi más köteteihez hasonlóan egy fennkölt és robbanékony szubkultúra téglája, egy olyan alapvető elem, melyből, mint részből, az egész végtelen dúvad elmemámorra következtetni lehet.