Klampár, a fenegyerek címmel történetekben bővelkedő életrajz jelent meg a kétszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok, világkupagyőztes asztaliteniszezőről. A könyv több generációhoz is szól, az idősebbek újra átélhetik a hetvenes-nyolcvanas évek magyar férfi asztalitenisz-sikereit, a fiatalabbak pedig megtanulhatják belőle, mennyire elszántnak, céltudatosnak és szorgalmasnak kell lenni ahhoz, hogy valaki világbajnok sportolóvá váljon.

A kivételes képességű és pingpongzseninek tartott Klampár a csapat és páros vb-elsőség mellett nem tudott egyéniben is világbajnok lenni. „Négyszer voltam világbajnokságon negyeddöntős, de mindig olyanokkal kerültem szembe, akik ellen utáltam játszani” – fogalmazott.
A csapattárs Gergely Gábor szerint Klampár hosszú távon nem tudott annyira jól koncentrálni, viszont ha a vb-ken egyéniben naponta csak egy mérkőzést játszik, akkor ő lett volna a világbajnok. „Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ugyanabban az időszakban születtünk, különben sosem nyertünk volna világbajnokságot csapatban” – mondta Gergely.
Az aranytrió harmadik tagja, Jónyer István –, aki párosban is világbajnok lett Klampárral – azt mondta, Klampár annak köszönhette sikereit, hogy az asztal fölötti játékával megelőzte korát, s „csak akkor lehetett megverni, ha fejben nem volt egyben, vagy menet közben elfáradt”.
A könyv kitér arra is, hogy az asztalitenisz zsenije milyen gyerekes csínytevések sorát követte el, amelyekért összesen négy és fél évnyi eltiltást szedett össze.
A csempészet a pingpongosoknál is divat volt. Erről így mesélt Klampi: „Persze, mi is nagy csempészek voltunk. Volt olyan, hogy jöttünk haza Bécsből vonattal, Jónyerrel ültünk a kabinban, körülöttünk tizenhat megtömött táska. Megjött a vámos, azt mondja: Atyaúristen, ez mind a maguké? Volt minden: farmerok, orkánkabát, eldugott doxák. Donald kacsás rágógumiból volt vagy ötezer nálunk. Még másfél óránk volt Pestig, muszáj lett volna kidobálni a cuccokat, mert lebuktunk. Aztán jött vissza a vámos, akit végül vetkőzős tollakkal fizettünk le. De Jónyer Pista volt a nagymenő ebben. Egyszer hoztunk Leningrádból két csónakmotort. Akkorák voltak, mint egy koporsó, le kellett fizetni a hordárokat, hogy cipeljék. Én hoztam át neki az egyiket, mind a kettőt ő passzolta el, én pedig egy fillért nem láttam belőle, pedig megígérte, hogy ad majd. Na, mindegy.”