Egy előadáson nemrég a következő mondatot hallhattuk a szónoktól: „Nem a sikertől leszel boldog, hanem akkor leszel sikeres, ha boldog vagy.” Talán még nem közhelyes megállapítani, hogy korunk a felborult értékrendek kora, egy olyan időszak, melyben a becsvágy, az önjelöltség, a küldetéstudattal vegyes pszichopátia mindennapos bizonyos vezetői műfajokban. E kétes értékekkel bíró vonalba ajánljuk a fentiek helyrerakása céljából az amerikai újságíró, David Brooks könyvét, az Úton önmagunk felé című kötetet.

És rögtön itt az első logikus a kérdés: Mi köze van egy újságírónak a menedzserképzéshez? Nos, a válaszhoz tudni kell, hogy kemény, kritikus, ostorozó hangvétele miatt sokan támadták Brooks-ot: mégis mit képzel?  Állítólag azt válaszolta, hogy őt a The New York Times-nál azért fizetik, hogy nagyképűen hirdesse, mennyivel okosabb, magabiztosabb, jobb, tekintélyesebb eredeti önmagánál. Mivel azonban a maga lelkét is meg akarta menteni, ezért úgy döntött, hogy publicistaként beleveti magát a mai, modern vezetők, menedzserek, vezető egyéniségek, mint akár önmaga lelki helyretételébe.
A kötet alapvetően a versenyszellemet nevezi meg a kortárs vezetők személyiségtorzulása okának.  A könyv attól válik rendkívül izgalmassá, hogy a szerző a siker utáni hajszában felőrlődő vezetők elemzését történelmi személyiségek történetével mutatja be. A sztorizgatások elsősorban a modern kori amerikai történelem kiemelkedő, ismert alakjairól szólnak, de a tablószerű felsorolásban még Szent Ágoston is szerepel.  A kötetben sorra kerülnek elő a hibás, rossz döntések következményeinek történetei, és előre haladva egyre jobban kirajzolódik egy, a második világháború utáni új erkölcsi világrendben élő, haszonelvű, sikeres, becsvágyó embertípus. A kulcsszó ekkor már a haszonelvű.  
A kötet ajánlásában többen is idézték a szerzőt, aki egy helyütt így fogalmazott egy amerikai polgárjogi aktivistával kapcsolatban: „Ha valakire manapság azt mondjuk, elkötelezett a köz iránt, azon olyan embert értünk, aki aláírásokat gyűjt, tüntetéseken és felvonulásokon vesz részt, felemeli a hangját a közjó érdekében. Régebben azonban az ilyen ember megfékezte önnön szenvedélyeit, és moderálta a véleményét annak érdekében, hogy nagyobb konszenzusra jusson, és különböző embereket is össze tudjon hozni az ügy zászlaja alatt”