Huszonhárom durván realista novella a nőről, aki halálra, szerelemre, gyermekre, teljességre, beteljesülésre, kiteljesedésre, menedékre, ölelésre, megnyugvásra, kalandra, és szeretetre, békére vágyik. Ézsiás Erzsébet írónő egyik legmagvasabb kötetéről adunk most számot.

Az idei március 8-án, a Nőnapon már rendesen berágtam. Rájöttem, hogy a férfiak és a nők zöme nem tudja, nem érti, hogy mit ünnepelünk ezen a napon. Nem tudják, hogy március 8-án a női egyenjogúságról szól az ünnep. Nem a nők szépségéről, nem a nők nőiességéről, nem a nők anyaságáról (arra ott van a május első vasárnapja) és nem is a női nem felsőbbségéről, hanem arról, hogy a nőnek is ugyanolyan jogokat kell kapni, mint a férfinak.
Na, mert, hogy ezzel még adós a társadalom, de legfőképp a természet. Az anyatermészet, aki ezek szerint szintén nő. Ézsiás Erzsébet ebbe az őskáoszba szülte meg a nők legbelső énjét felfedő realista kisregényeit, a téma szempontjából némileg félrevezető Az éjszaka sárkányai című kötetét.
Ézsiás egy különleges alkotója a mai magyar irodalomnak, a zsurnalisztikából érkezett, majd színészekről készült portrékönyveivel hagyott nyomot az olvasókban, míg mostanra kitisztulva, letisztulva ír kisprózát, regényt, publicisztikát. Az éjszaka sárkányai egy nagyon szuggesztív összegzése a nő világ belső valóságának, azt tudjuk meg ezekből a rendkívül érzékenységről árulkodó írásokból, hogy mi minden sújtja és emeli fel a nőt. A kötet szerkesztői jó érzékkel illesztették Gyurkovics Tibor író gondolatait a kötethez előszónak, aki többek között, a tőle megszokott megdöbbentő erejű és tartalmú kifejezésmóddal élve így fogalmaz: „Mit lehet szeretni egy nőn? Szerethetetlenségét. Hogy életében mindent odaadott és mindent elveszített. Egy nőt, aki mint az alvajáró, a sötétkék ég sarló holdja alatt mászkál a tetőn, egyensúlyozva lét és nemlét között. Aki keresi az apját, ki volva-sose volt, léve-sose lett, aki után epedett ez a leányszeretet.”
A huszonhárom novella, egyenként is megállja a helyét, hiszen a mai, modern nő-lét ábrázolásának számos színét mutatja fel a legyezőként szétterített spektrumból.  A szerző kíméletlen pontossággal idézi a történetek főhősnőinek belső gondolatait, a ki nem mondott, de a sorsuk szempontjából hajszálpontosan megfogalmazott megállapításokat. Ezek alapján jövünk rá mi férfiak, hogy igaza volt Gyurkovicsnak a fent idézett előszavában, a nő tényleg mindent odaad és minden elveszít, hiszen legtöbbjük születése óta a halál gyermeke, a feláldozhatóság entitása, az idő őrlésében felmorzsolódó búzaszem, az elhervadásra ítélt életvirág.