Mondandójában, nyelv- és írásszerkezeti megoldásaiban, felépítésében is újszerűt alkotott Bartis Attila A vége című friss regényében. A kötet máris irodalomtörténeti viták kereszttüzében áll, ami nagyon jót tesz neki. S míg egyesek értetlenül állnak az olvasók új magyar kedvencének új regénye előtt, addig a Bartis-fanok már a megjelenés előtt ódákat zengtek a korábbi regény kapcsán az íróról. Forradalom van, na.

A vége című regény egy sokak által nagyon várt mű volt, hiszen a szerző, Bartis Attila tizennégy éve adta ki A nyugalom című regényét, ami azóta kult művé avanzsált.  S miként ez nagy mozgósításra vált alkalmassá, az új mű premierje óta komoly tisztítótűzön megy át, már, ami az értetlenkedőket illeti. Bartis saját rajongótáborral bír, A vége pedig egy sokra érdemesített sikeres magyar regény máris. A sajátságos írói technikáról egy interjúban a kérdésre válaszolva az író többek között elmondta, hogy számára ez a fajta történetmesélés a legevidensebb elbeszélési mód, melynek során nagy jelentőséget kap a hitelesség, mely a „feltételesen szabad asszociáció”, mint az emberi gondolkodással párhuzamos mechanizmus.
A történet – az író másik profiljából adódóan – egy fotós története, kinek hatvanas években felgyorsuló sorsán keresztül szerelmeket, családtörténetet és történelmet kap az olvasó. A megosztó mű egy rendkívül nagy precizitással felépített regény, melyben újszerű formai elemek mellett – ahogy az értő kritikusok írják – az érzelmek hathatós és méregerős effektként működő bemutatása és keltése adja a fő ízt. A regénybe minduntalan bele-beleszövődik egyfajta filozofikus gondolkodás, mely hol a narrációban, hol pedig az amúgy is misztikus párbeszédekben megjelenve. E filozófia egyik fő vonulata a teljes történetet áthidaló és azt összetartó szabadság, mint emberi végcél, emberi abszolútum. Erre is utalva Bartis egy helyen így fogalmazott A vége című új regényéről: „…el kéne fogadnunk, hogy a szabadság egy épp oly definiálhatatlan érzés, mint a szerelem. Ahhoz a szabadságérzéshez foghatót, amit Jáván érzett, még sosem tapasztalt korábban, a szerelem azonban nem jelent szabadságot, Szabad Andrásnak sem volt ilyen szerencséje a könyvben. Az viszont biztos, hogy ha a főhőse addig jutott volna el a kötet végén, ameddig A nyugalom végén jutott, megőrült volna. Nem tehetett mást, tovább kellett jutnia.”