Shakespeare Rómeó és Júliája óta tudjuk, hogy az igazi szerelmi történet akkor jó, ha megrázó, ha emlékezetes, ha időtálló, ha halálosan hiteles. Az indoklás Zoránnál van, aki szerint „a szerelem fáj”. Erich Segal az öreg Lándzsarázóval közel egyenértékűen klasszikust alkotott Szerelmi történet (ismertebb és filmes nevén Love Story) című művével. Jó kérdés lehet, hogy mai fiataljaink felkészültek-e arra, hogy a szerelembe illik belehalni?

Egy 1970-ben készült regény akkorát szólt, hogy még ugyanabban az évben film készült belőle, mely – mondhatjuk – még a regénynél is nagyobb népszerűségre és világsikerre tett szert. A Love Story a lehető legrövidebb idő alatt vált a szerelemről szóló, örökérvényű igazságot kijelentő művé. Személyes véleményem, hogy pont ezt az irodalmi/filmes szentséget járatták le, hogy a tökéletes „The End”-del bíró történetet mégis folytatták, valahogy a „Winnetou visszatér” szánalmas átgondolatlanságával, erőltetettségével.
No, de. Az eredeti sztori különösen szívbemarkoló, ugyanakkor, vagy talán mégis ezért, nagyon hiteles, és átütő erejű. Pedig hát a bevezetőben említett Shakespeare már felkészítette az irodalom, illetve a színházművészet kedvelőit arra, hogy fel tudják dolgozni, hogy a beteljesületlen szerelem az igazi. Így volt ez Don Quijote-val, Cyrano-val és társaival és Erich Segal főhősével, Oliver-rel is. Az amerikai egyetemista fiatalok kedvesen egyszerűen és nagyszerűen induló érzelmi kapcsolata a korszak szellemi elitista komfortzónájába kalauzolja el az olvasót. És persze Oliver és Jennifer valahol nagyon is beteljesült, hiszen megkezdik szerelmüket, és a folytatás is reménykeltően bódító, lángolásokkal teli, szép. A regény nem egy vaskos kötetben olvasható, ahogy az igazán szép és lángoló, bódító szerelmek sem tartanak sokáig, sajnos. Így aztán már-már úgy vagyunk vele, hogy Oliver és Jennifer kapcsolata végképp révbe ér, nem is lehet itt semmi baj, de (és ez most ugye vicc!) Erich Segal az évszázad egyik legnagyobb érzelmi szadistája, úgy dönt, hogy hősei nem élhetik meg a teljességet.

Álljon itt a bevezető, kiadói könyvajánló részlet, mellyel, ismerve a regény hosszú évtizedek óta tartó sikerét, remélem nem spoilerezek már senkinek: „Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt? Hogy szép volt. És okos, mint a nap. Hogy szerette Mozartot és Bachot. És a Beatlest. És engem.”  Így tehát kimondhatjuk, hogy a halál által elragadott szerelem lett a legmagasztosabb és legmisztikusabb, a meglévőkön, megélteken, kiteljesedetteken túli abszolút értéktartó.