A Vidám katonakönyv című kötetre biztosan sokan felkapják a fejüket a katonaviselt férfiak közül, ugyanis egyrészt azt hihetnők, hogy a címbéli „katonakönyv” azt a bizonyos igazolványt jelenti, melybe a kimaradások és eltávozások, valamint fenyítések és dicséretek sorát írták a regrutáknak. Másrészt arra is gondolhat az egykori sorkatonai szolgálatot teljesítő, hogy végre egy összegzés, ahol a legmókásabb katonakalandokat sorolják. De nem így van, a sorkatonaság stimmel, de itt és most, annak kultúrtörténetébe lapozhat bele az olvasó.

„Már a régi, ókori görög is…” szoktuk kezdeni a mondatokat arról, ami valami nagyon ősi. És hát a katonaságnál, a hadviselésnél kevés ősibb foglalkozás van. (Az obligát poéntól most eltekintenék.) A Vidám katonakönyv gyakorlatilag egy novellafüzér, melyben az emberiség korszakain átvonulva, mindegyikből kiemelve egy-egy vidám történetet találhatunk. Abban mégis csak kötődik a könyv a ma férfiúi által megismert sorkatonasághoz, hogy az ott megszokottal azonosan, szélsőségesen változatos a katonaélet. Mert a katona lehet bátor, hősies, erős, ügyes, vakmerő, de bizony lehet kelekótya, ügyetlen, bátortalan, lusta. A közös nevező a vidámság, Arra is e könyv kapcsán lehet felhívni a figyelmet, hogy a katonaélet és a humor mindig is párban jártak, gondoljunk csak Háry János, vagy akár Rejtő Jenő történeteire.  A könyv zömében valóban humoros katonaepizódokat találhatunk, illetve van néhány olyan, mely amúgy megható is. Ahogy az aktuális európai illetve világhelyzetet most figyeljük, megállapíthatjuk, hogy a katonák mindig is jelenlévő részei voltak a társadalmaknak, ahogy most is azok. A Vidám katonakönyv is ezt erősíti, illetve azt a tanulságot, hogy bizony katonák nélkül mennyi minden nem lenne, a kemény harcosok voltak azok, akik a védték és erősítették az általunk, civilek által oly nagyra tartott civilizációt, kultúrát – most leszűkítve kontinensnyi életterünkre – a civilizáció magvát és örökösét, a vén Európát.