Leegyszerűsített pszichoanalízis. Így is összegezhetnénk Brooke Davis Az elveszett és meglett dolgok könyve című regényét.  Davis nem tesz többet, mint hogy úgy ábrázolja a világot, ahogy azt azok látják, akik fejében valami baj van. Amúgy meg: ki nincs így? Tehát mindannyiunkról szól a könyv, mindannyiunknak ismerősök lehetnek azok a szorongással, félelemmel, bánattal teli gondolatkörök, melyek e regény hőseit kínozzák.

Az elveszett és meglett dolgok könyve azért is „könnyű út”, mert az író egy hétéves kislány szemszögéből mutatja be a világot. Pedig ez nem is jelenti feltétlenül a dolgok leegyszerűsödését, sokkal inkább az ösztönös jóra vágyást, a tisztaságot, a naív rácsodálkozást.  A gyermek Millie Bird-höz még csatlakozik a már nem éppen fiatal Agatha és Karl, akik már túl vannak a nyolcadik x-en. Az addig sajátosan szomorú életet élő hármas sorsfonala egy áruházban simul eggyé, ahol Millie-t anyukája elhagyja (és nem is megy érte később sem), így a kislány és a két öreg eldönti, hogy megkeresik a csélcsap édesanyát. A történet, a regény tulajdonképpen ezt a keresést mutatja be, miközben az író, Brooke Davis nem is olyan rejtetten, a gyermeki, szikár nyelvezetet használva avatja be az olvasót egy „fogalomkészlet-hiányos” leírással ábrázolt világba.
A regény zsenialitása, hogy keretes szerkezete nem csupán alaki, formai módon nyilvánul meg, hanem tartalmilag is, hiszen az élet két szende, szelíd, tiszta és igazságvágyó szakaszának összekapcsolásával, a gyermekkor és az idős kor eggyé varázslásával alkot új, bájos közeget.  Komoly szakemberek és életlátók állítják: a gyerekeknél és az időseknél jobban senki nem tudja, hogy milyen az élet és, hogy valójában miről szól, milyennek kell(ene) lennie. Az elveszett és meglett dolgok könyve egyszerre könnyed és mélyértelmű történet, melyben erős melankolikus hatás keveredik a realitás és pszichedélia mezsgyéjén lavírozó történetben, valahogy úgy, ahogy a Grimm-fivérek meséiben már megszokhattuk.