Napi ötven kávé talán már több, is mint realizmus, talán már hiperrealizmus. Ezzel a szokatlan bár az irodalomtörténeti leírások alapján – a kávéadagok száma szempontjából – korrekt idézésével is megközelíthetjük a francia realista irodalom atyjának, Honoré de Balzac műveinek, de ezúttal egynek, A szamárbőr címűnek ajánlását.

Az A szamárbőr azért került újra a figyelem homlokterében, mert az Alinea Kiadó, Klasszik névre hallgató könyvsorozatának egyik legújabb darabja, a fenti című, s Rónay György fordításában megjelent balzac-i regényklasszikus. A szamárbőr amúgy is egyik leghíresebb műve a nagy franciának, de mint olyan, akár lehetne egy huszadik, vagy még inkább, egy huszonegyedik századi regény is. Mert alapon miről van szó? Egy hazardőr fiatalember, aki természetesen a kelleténél többre, jobbra, de inkább nagyobbra vágyik vagyon tekintetében, a sorskeréknek köszönhetően az ellenkező irányba lódul és veszíteni kezd. A párizsi ficsúr gyakorlatilag mindenét eljátssza, majd miután a teljes egzisztenciája végveszélybe kerül, a sors mégis (?) kegyes lesz hozzá, és találkozik egy elsőre kótyagosnak és zavarodottnak tűnő öregemberrel, akiről persze később kiderül, hogy nagy mágus. Nos, ez az öregúr egy különleges talizmánt, egy szamárbőrt ad az éppen öngyilkosságra készülő fiatalembernek. A szamárbőr pedig – a használati utasítás szerint – teljesíti tulajdonosának minden kívánságát. A fiatalember ekként beleveti magát a nagyvilági életbe, újra tehetős emberként szórja a pénzt és válik a párizsi éjszakai élet, léha társadalmának tagjává. Csakhogy a varázsos szamárbőr minden egyes kívánsággal egyre kisebb lesz, s a bűbájosság azzal tetéződik, hogy a szamárbőr rövidülésével egyenes arányban szűkül az ifjú élethossza is.
Balzac persze ebben a regényében sem árul el kevesebbet (és többet) kora társadalmának frivol és gusztustalan viszonyairól, mélységeiről és magasságairól, mint többi hírneves művében, mint például a Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága, A Nucingen-ház vagy A Vörös Vendégfogadó című művei. A naponta valóban ötven kávét fogyasztó Honoré, maga is részese volt életében a méltatlan szegénységnek és az elképesztő és aránytalan gazdagságnak, így hitelesen ír a 19. századi francia társadalomról, a kapitalizmus már akkor ódon és avítt viszonylatairól, az igazságtalan igazságszolgáltatásról, az egyenlőség eszméjének egyenlőtlen gyakorlatáról, a testvériség gondolatának hazugságáról és a szabadság szabadosságba fulladó, erkölcsi pöcegödör legalját jelentő, morális válságról.
Balzac zsenialitása persze pont ebben rejlik, ahogy történetein keresztül addig megy el, hogy megszeretteti elbukásra ítélt hőseit az olvasókkal, olyannyira, hogy a mese végén egész kikerekedik szemünk, amikor kiderül, hogy ennek a történetnek bizony nem lett jó vége.