Hiánypótló kiadvánnyal jelentkezett nemrég Csatári Bence, aki ugyan az elsőre nagyon hivatalosnak tűnő a „Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos kutatója” címet viseli, de történészként ez is csak erősíti könyveinek alaposságát, hitelességét. Az ész a fontos nem a haj című könyv a szocializmus rockzenével szembeni stratégiájának természetrajzát és epizódjait részletezi. Régóta várt, izgalmas, érdekes kötet.

Azt is mondhatnánk Az ész a fontos nem a haj című könyvre, hogy rockereknek kötelező olvasmány, hiszen a hazai könnyűzenei színtéren egyre szélesedő generációs ellentét, szakadék megszüntetését, csillapítását hozhatja. Így lehet, hiszen a mai tízen- és huszonéves pop-rock zenészeknek halvány segédfogalmuk sem lehet arról a korszakról, amikor mind a zenészeket, mind pedig a zenekarok, előadók rajongóit már pusztán kinézetük, ruházatuk és hajzatuk alapján is zaklathatta a korabeli rendőrség.
Csatári érzékletesen és kellő mélységű történeti hűséggel ábrázolja az 1960-as, 1970-es és 1980-as évtizedek magyar társadalmának könnyűzenével kapcsolatos malőrjeit, különös tekintettel a műfaj kezelésével megbízott pártapparátusi csoportok, képzetlen és kókler referensek, a rendőrség, és belbiztonsági szervek túlkapásaira. A szerző olvasmányos formában mutatja be az „átkos” időszak kommunista elveken és gyakorlaton edződött hatalmasságait, erőszakszervezeteit és az általuk vegzált zenészek és rajongók társadalmát, köreit, a zaklatások, tiltások, tűrések, támogatások, cenzúrák bűvköreit. Természetesen a kötet elolvasásakor felvetődhet a ma emberében a kérdés: mennyire hiteles a párt kultuszpolitikai felkentjei által engedélyezett, „lázadó, szocialista rock”? A kérdést mindenki válaszolja meg maga. Nem lehet egyértelműen megadni a riposztot erre, hiszen ma már nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha az Illés, az Omega és az akkori zenészek a teljes alkotói szabadság eszközeivel élve kidalolhatták volna, ami a szívüket nyomja? De ugyancsak kérdés, hogy miként alakult volna a magyar társadalom sorsa, ha a későbbiekben, az 1970-es, 1980-as években már nem lett volna az elvtársaknak beleszólása a rockzenészek dalszövegeibe, előadásába? Csatári Bence számos epizódot említ, amikor a szabadelvű alkotókat a cenzúra, a szocialista elvű dölyfösség „leoltotta”, gátolta, korlátozta.
Azt is tudni kell, bár ez mindenki előtt világos, hogy a szocializmus alatt megszületett magyar könnyűzenei alkotások zöme a fentiek ellenére is értéktartó mű volt, melyeket a mai napig szívesen hallgat, élvez a közönség. Ekként a kötet egy értékteremtő korszak küzdelmein túl a különböző kiemelkedő előadók, művek hiteles történetét is felvonultatja, úgy, ahogy azt eddig tán még sose olvashatta a szélesebb publikum.
Az pedig a javulást jelenti, hogy már azokat is megmosolyogtatja a „szocialista rock” históriája, akik maguk is elszenvedői voltak egykor az adott hatalmi, karhatalmi eljárásnak.  Csatári kötete mégsem csupán anekdotázó nosztalgiakönyv, hanem veretes kordokumentum-gyűjtemény, a rendszerváltás szabadságérzéséhez is nagyban hozzájáruló magyar könnyűzenei frontvonal históriájának leírása.