Újabb csillag jelent meg a Márai-galaxisban, mégpedig a Verseskönyv című különleges lírai napló, melyet a legendás író, költő a második világháború utolsó két pokoli évében, 1944-ben, 1945-ben írt. A szerző rajongói most örülhetnek, hiszen ez az új könyv – mely valójában tehát akkor mégiscsak nagyon is régi – Márai Sándor egy eddig kevésbé ismert oldalát engedi csillogni látni

A magyar irodalom e különleges prófétája, aki kacskaringós életútjáról és magasztos műveivel vált a rendszerváltás óta a magyarság kedvencévé újra, most költőként áll a ma olvasói előtt. Márai Sándor Verseskönyv című kötete persze nem tudja feledtetni senkivel az író, költő, újságíró nagyobb léptékű alkotásait. A Helikon Kiadó is így gondolta és egy igazán reprezentatív, a tartalomhoz illő külsővel bíró életmű sorozatot indított útjára pár évvel ezelőtt. Ennek a Márai-könyvsorozatnak a része ez a mostani, a Verseskönyv, melyet a legendás Boroskönyv, Füveskönyv, A négy évszak és az Ég és Föld előzött meg. A Kő Boldizsár grafikus által illusztrált Verseskönyv hetvenkét Márai Sándor költeményt tartalmaz, a lírai darabokat az alkotó a második világháború két utolsó évének poklában, 1944-ben, 1945-ben írta. Az ostromlott magyar főváros ezer sebből vérzik, Márai családjával Leányfalura menekül, így vélhető, hogy a könyvben található versek is ekkor, ezekben az apokaliptikus években, ott a vidék még valamelyest fenntartható biztonságában készültek. Ugyanakkor hiába az egyfajta biztonság, Márai érzi, hogy valami egészen visszafordíthatatlan borzalom lepi el hazáját, s benne a fővárost, Budapestet, az orosz csapatok megkezdik a totális megszállást. A versek ennek megfelelően kerteléstől mentesen a borzalmakról és az ezen borzalmakból menekülni vágyó tudat álmairól szólnak. Az érzékeny alkotói lélek rezdülései miatt ide kell idézzek néhány sort: „Az emberek elmúltak, mint az álom, A házak elrepültek könnyű szárnyon. A földre néztem, jeleket kerestem, így éltem a bombázott Budapesten.”
Érdekesség, és nagyon sokat elárul Márai prófétai alkatáról, hogy az apokaliptikus állapotok ábrázolása mellett, mintegy védve honfitársai lelki békéjét, be nem teljesült, bár csodás álmokról is ír. Olyanokról, melyeket azok álmodnak, akiket fogva tartanak, akiket üldöznek, akik a nélkülözéstől és a félelemtől tudatuk legmélyére menekülve próbálják tagadni a valóság kibírhatatlan borzalmát. Szép, mennyországi, vagy ha úgy tetszik, a boldog békeidőket és persze egy remélt nyugvópontra tért kedves jövőt ígérnek Márai ezen, már-már szürreális versei. Ugyanakkor a hetvenkét lírai opusz sorában újra és újra feltűnnek a háború poklának razglednyicái, ahogy a záró versben is, melyet épp 1944 karácsonyán vetett papírra a költő: „Megnyíltak kapuid, Apokalipszis. A vérvád vijjog a világ felett, Aki ma csókol, holnap eltemet. Akit ma ölelek, holnap halott, Reggel elad, ki este ringatott. A világ végén ülök, Babilon, Partjain már a halált hallgatom. Az ég, a föld, a víz, mind zengenek, Gyászoljon jól ki világot temet. Sirasson jól, aki mindent sirat, Amit ma toll ír: mind sírfelirat.”