Margaret Atwood Az özönvíz éve című regénye annak a katasztrófa-irodalom/film kategóriának a része, mely a fantázia segítségével már számos módon ábrázolta az emberiség kipusztulását. A kategóriának hatalmas rajongótábora van, de talán nem akkora amekkora tömegeket érintenek az egyes katasztrófa leírások.

Abszurdul hangzik, de „mi olvasók, filmnézők szeretünk kipusztulni”. Egész pontosan: szeretjük, ha egy-egy regényben, filmben azzal riogatnak minket, hogy válogatott rémségek, járványok, meteorbecsapódások, atomháború vagy bármilyen ezekhez foghatók közepette az emberiség hirtelen kihal. Margaret Atwood író előtt persze számos kihívás állt, amikor nekiállt, nekiült, hogy megírja Az özönvíz éve című regényét, hiszen az emberiség vesztét okozó események ábrázolását már sokszor bemutatták. A most ajánlott mű egészen kacifántosan indul: az egész Földet érintő járvány miatt csupán maroknyi emberegyed marad meg, mint például Ren, a fiatal trapéztáncosnő, és Toby, egy zöld vallási szekta tagja. A brutális népességcsökkenést ellensúlyozza, hogy az állatfajok egymás közti váratlan jellegű, vélhetően a génmanipulációnak köszönhető, szaporodási tendenciája új, keresztezett fajok megjelenését hozza. A morbid életformák világát innentől tarkítják a különféle változatok, úgy, mint az oroszlán és a juh párosításából származó juszlánok, az emberi hajat növesztő műhajbirkák, az emberi agyvelővel rendelkező disznók. Számomra apró áthallással felrémlett a Terry Gilliam által rendezett 12 majom című poszt-apokaliptikus közegben játszódó sci-fi, ahol szintén az élővilág különös elszaporodása mintázza az emberiség alkonyát. Az özönvíz éve nem rúg bele a ma emberiségébe, inkább huncutul belecsíp a hátsójába: vigyázzatok, mert csúnya vége lesz a Föld nevű projektnek, ha így folytatjátok. Margaret Atwood a humor elementáris erejével tanítja olvasóit a túlélésre, az evolúciónak csúfolt pusztítás-fejlődés megtagadására és az emberi létezés legelfogadhatóbb és legfontosabb értékeinek megtartására.