Charles Bukowski a recenzióírók réme. Baromi nehéz ugyanis egy olyan szerzőről bármi okosat és vonzót közreadni, aki maga a megtestesült bekategorizálhatatlanság. Persze fonákjáról nézve meg pont ez a jó Bukowskiban – zabolátlan, amolyan városi vadló, aki volt akkora musztáng, hogy még a beat-irodalom nagyjait is leszólta. Nők című kötete a szür-natúr legékesebb példája.

A széplelkek innentől ne olvassanak tovább! Charles Bukowski Nők című regénye ugyanis merő mámor, vagyis hát annak leírása. Ha azt mondjuk, hogy ez a kötet gyakorlatilag a szerző olyasféle önéletrajzi írása, melyben tulajdonképpen csak a csajozásait, dúvad szerelmeskedéseit és hajnalig tartó piálásait írja le, akkor végül is mindent leírtunk a kötetről. Azt azonban már csak a hajrázás végett is ideírom, hogy a nőkbe és a piásüvegek nyakára markoló markáns író még züllött és alantas életmódjánál is jobban szerette a különcködést. Igen, az 1920-ban Németországban született és 1994-ben az Egyesült Államokban elhunyt író igazi outsider volt, aki minden hivatalos irodalomtörténeti besorolástól irtózott, s aki a rakoncátlanság mellett több ezer verset, több száz novellát és hat regényt alkotott. A termékenységtől is folyton részeg Bukowski Nők című munkája talán az egyik leginkább szórakoztató, további regényei ugyanis telis-teli vannak tragikus gyerekkora és hányattatott ifjú évei gyötrelmeivel, melyek persze ettől még nagyon is szuggesztívek, de a Nők igazi feloldása mindannak, amit Mucsi Kapa Zoltán után szabadon úgy is hívhatnánk, hogy stresszalkoholista. Bukowski e kötetéből kiderül, hogy a szexmánia ugyanolyan betegség, mint az alkoholizmus, ez esetben még azzal is megfejelve, hogy az önmaga sorsáról, kalandjairól elbeszélő író mindkét bajjal egyszerre küzdött.
Hangzatos markánssága a könyv egy mottószerű részletével fejezhető ki legjobban: „Ha nőnek születtem volna, biztos, hogy prostituált lettem volna. De minthogy férfinak születtem, állandóan kívántam a nőket, minél lecsúszottabbak voltak, annál inkább. A nők – a rendes nők – megrémítettek, mert a végén mind a lelkemet akarta, holott azt, ami még megmaradt belőle, szerettem volna megtartani magamnak.”