A Mamaka nem útikönyv, de utat mutat. Ezzel a mottónak is beillő mondattal ajánlja többek között a kiadó Dorogi Gabriella új kötetét, mely azokról szól, akik azért utaznak el szeretteiktől távoli vidékekre, hogy onnan visszataláljanak hozzájuk.

Egy ködös novemberi reggelen történt, tisztán emlékszem, mintha ma lett volna. Harmincnégy éve volt.  Az irodalomtanárunk elárulta a nagy titkot, hogy végül is mi a megfejtése a nagy utazásokról szóló regények egyik elsőjének, az Odüsszeusznak. És idézem: „Odüsszeusz nem másért tér csak haza oly sokára feleségéhez, hanem mert nem akart olyan hamar hazaérni.” Puff neki! Innentől kezdve már nem volt nehéz bármit is magyarázni a sok-sok tengeri és szárazföldi kalandból. Ez a negédes megfejtés jutott eszembe elsőre Dorogi Gabriella Mamaka című könyve kapcsán, aki e kötetben arról ír, hogy két jóbarát, milyen vitorláskalandot él át hosszú időn át, távol a szeretett családtól és barátoktól.
A történet természetesen érdekes és izgalmas, de hamar kiderül az elbeszélés folyamán, hogy hőseink főként nem fizikai utazáson, de egy belső pszicho-túrán is részt vesznek azzal, hogy távoli vidékekre űzik önön magukat. Akik amúgy érdeklődnek a vitorlázás, mint sport iránt, nos, ők is kielégíttetnek, és még azoknak is jut főként szellemi morzsa, mazsola, akik a nagy vizek felől megközelíthető csodás tájakra vágyó szellemi alkatok.  
Ezeken túl mégis megmarad a lelkizés, hogy valóban a messzi vidékekre való utazás-e a megoldás arra nézvést, hogy közelebb kerüljünk a szívünkhöz közel álló emberekhez. Nem árulunk el titkot, ha elmondjuk most, hogy természetesen egy-egy kiadós kalandos utazás igenis újratöltheti az esetleg kihűlt szerelmeket, felforrósíthatja az egymástól elhidegült baráti kapcsolatokat, és bepunnyadt rokoni szálakat. A kötet nem a mit, hanem a hogyant adja, ahogy az általában hiányozni szokott. Vitorlát fel Odüsszeuszok!